Miért akart a húgom öngyilkos lenni?
Röviden fogalmazva azért, mert elvesztette élete értelmét. Teljes meggyőződésem, hogy minden öngyilkossági kísérlet mögött ez a legfőbb motiváció. Az előző fejezetben írhattam arról, hogy legbelül mindenki tudja, hogy nem a gyötrelem az élet rendeltetése, hanem az öröm, a szeretet és a béke. Márpedig, ha valaki elveszíti az örömöt, a szeretetet és a békét, nem marad más, mint azok hiánya, ami gyötrelemmel jár, és a vádló hang, miszerint nem ér semmit az ő élete. És ez önpusztításhoz vezet.
Az öngyilkossági kísérlet előtt a kicsi húgom borzalmas gyötrelmen és szenvedésen ment át, amit álmatlanság, félelem és rettegés övezett.
Négy évvel ezelőtt is volt egy hasonló krízise, amikor bement a munkahelyére, és egy ‘rövidzárlat’ következtében mindent elfelejtett, ami a munkájával kapcsolatos. Hirtelen nem találta a helyét, és megkörnyékezte az elmúlástól való félelem. Mindez annak dacára történt, hogy szerette a munkahelyét, jól jövedelmező állása volt, szerette a munkatársait, és szerette az embereket, akikkel nap mint nap kapcsolatban volt. Viszont volt egy dolog, ami saját bevallása szerint már egy jó ideje zavarta. Nevezetesen az, hogy gépekkel volt körülvéve (irodai gépek). Egyre jobban irritálták a technika vívmányai, aminek következtében nem lehetett teljesen felhőtlen a munkahelyi élménye.
A ‘rövidzárlat’ következtében azonnali hatállyal felmondott. Egy percig sem volt kérdés számára, hogy azon a helyen neki nincs már semmi keresnivalója. Bár igencsak szokatlan és félelmetes volt a helyzet, nem az orvosokat választotta. Elindult sírva hazafelé, és hazáig folytak a könnyei. Utólag elmondta, hogy egész úton az járt a fejébe, hogy ha netán elérkezett számára az utolsó óra, mivel fog ő elszámolni. Ha megkérdi tőle Isten, mit kezdett az életével, nem tud mást számba adni, mint a sok évnyi szorgalmas munkát, amivel a céget és az anyagi jólétet szolgálta, és ami miatt megfosztotta kedves családját és gyermekeit az ő jelenlététől. Azt még nem tudta, hogyan tovább, de abban biztos volt, hogy az életének egy szakasza végérvényesen lezárult. Egy jó ideig félt kimenni az utcára, mert tartott az emberektől, akik magyarázatot vártak tőle, hogy miért nem dolgozik már azon a munkahelyen, ahonnét őt nagyon sokan ismerték, és ahol az embereket meg tudta ajándékozni mosolyával, kedvességével.
Ez volt az első nagy törés az ő identitástudatában, amit viszonylag könnyen átvészelt. Ugyanis főállású családanya lett. Sok időt töltött a családjával és a gyerekeivel. Együtt játszott, és együtt tanult velük. Sokszor még más, munkájukkal elfoglalt, szülők gyerekeire is örömmel vigyázott anélkül, hogy bármilyen juttatást várt volna cserében. Mivel a kedves férjének jól jövedelmezett a vállalkozása, nem szorult rá arra, hogy pénzért dolgozzon. Ekképp, mindent, amit tett, teljesen önzetlenül, szeretetből tehette. Egyébként ugyanez a kedvesség és segítőkészség jellemezte az ő ikertestvérét is. Noha voltak kisebb periódusok az ő életében, amikor megkísértette az az igény, hogy szép, ízléses és változatos holmikban járjon, sosem volt anyagias, mindig az egyszerűség híve volt.
Bár a főállású családanyai státusz akkor látszólag megoldotta a problémát, négy év után újból megjelent a ‘vádló’, aki számonkérte az ő életét. És ez alkalommal nem volt más kapaszkodó, mint az ikertestvérének társasága, – akiről az előző fejezetben elmondhattam, hogy az egész Székelyföldet leuraló okkultizmus, az önmegvalósítás és az önmegváltás rabjává vált –, és más, Isten szavát nem ismerő, személyek társasága. Városunkban egyébként, mint a többi székelyföldi városban is egyre több családanya választja az önmegvalósítás és az önmegváltás, fülnek tetsző, tanait és módszereit a családon belüli problémák hárítására. Nem véletlenül írtam hárítást a megoldás helyett. Ugyanis, amint ebből a szomorú történetből is egyértelműen kiderül, a különböző önsegítő gyakorlatok, mint a jóga, a reiki, a meditáció, valamint a Pál Feri, Szabó Péter és Gunagriha-féle életmód tanácsadók fület csiklandozó beszédei a bűnökből származó problémákat a látszat ellenére nem megoldják, hanem elodázzák, a szőnyeg alá söpörik. És amikor a felhalmozott mocsok napvilágra kerül, olyan külső és belső harcokat eredményez, amelyek családi tragédiába torkollhatnak.
Tehát a megpróbáltatás idején a húgomnak nem volt más kapaszkodója, mint az önsegítés, önmegvalósítás és önmegváltás tanai, amelyek a másik húgomon keresztül, hosszas beszélgetések révén befolytak az ő életébe, elhordozhatatlan terheket helyezve az ő vállaira. Valamint más Isten szavát nem ismerő személyek tanácsai, akik szintén testi módon akarták kezelni az ő lelki gyötrelmeit.
Noha hitt Istenben, és rendszeresen imádkozott ‘a maga módján’ Isten szavát, amely megvédhette volna, bátoríthatta volna és vigasztalhatta volna a bajban, nem ismerte. Ennek okait lehetne kívül is keresni, de nem lenne helyes, ugyanis az Élő Isten szava szerint, aki döntést hoz az ő szívében, hogy Teremtője szavára és ígéretére bízza a teljes életét, annak ő megad minden eszközt ahhoz, hogy megismerje az Ő szavát, az Ő élő jelenlétét. Elveszi a régi barátokat, és ad helyettük olyanokat, akikkel tud épülni az igazság ismeretében. De ez csupán egy személyes döntés után történhet meg, ugyanis Teremtőnk nem kényszeríti rá az igazságot senkire. Ha mindenképp elutasítjuk őt, nem ver fejbe a Bibliával. Ezért sem látogathattam meg őket azok után, hogy az általam jövő figyelmeztetéseket elutasították, és ők engem nem egyáltalán nem kerestek.
Jézus Krisztus, akinek nevét és szavait szégyellik ebben a városban, azt mondja, hogy aki jobban szereti földi szeretteit, mint őt, az Élő Isten szavát, nem ismerheti meg az igazságot, sem annak szabadító erejét. Más szóval, noha testileg ebben a világban kell élnünk, ahhoz, hogy Isten oltalmát és segítségét tapasztaljuk, mindennél jobban kéne ragaszkodnunk az ő szavához. Ha pedig úgy akarunk Istennel lenni, és az ő szavát megismerni, hogy közben embereknek is meg akarunk felelni, azzal elutasítjuk az Ő segítségét. Így marad a gyarló, testi emberek szava, rosszabb esetben az önsegítés, önmegvalósítás és önmegváltás tanait követő emberek tanácsa, ami a pusztulásba visz. Amikor megkérdik Jézust, mi az első és legfontosabb parancsolat, Ő ezt feleli:
„Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. ” Mk 12:30
Akik ezt megtették, azokat Isten, ígéretéhez híven, minden körülmények között oltalmazta, bátorította és vigasztalta. Azonban ez nem tud megtörténni azokkal, akik úgy akarják az ő szavát követni, hogy az Istent tagadó emberek tanácsát is elfogadják. Ezért mondja Pál apostol, hogy, ha embereknek akarnék megfelelni, a Krisztusé nem lehetnék.
Más szóval, amennyiben az ember nem ismeri meg Isten szavát és ígéreteit, amit Ő mindig eszébe juttat az Ő gyermekeinek, – még a halál árnyékának völgyében is –, marad az emberi elme által létrehozott „jóisten”, aki hallgat, nem szól semmit a bajban. Vagy pedig ha szól is, teljesen testi módon szól, mintha ő csupán egy gyarló, hétköznapi halandó lenne, mert az is: gyarló, hétköznapi halandók elméjének szüleménye ő, aki mindig a testnek próbál kedvezni, és nem a léleknek.
A ‘jóisten’ modern változata az okkultizmus és az ezotéria által hirdetett ‘belső hang’, amely a testi, földhözragadt bűnös ember szívéből szól. Ezért mondja Jézus hogy a szívnek meg kell tisztulni az Ő szava által, mert az ember szívéből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hazugságok, képmutatások, káromlások stb.
Tehát ebben a helyzetben, mivel nem volt jelen az Úristen szava, a tanácsokat az okkultizmus, és az bűnös emberek szívében lévő belső hang, avagy a „jóisten” osztogatta, ami a húgomat eljuttatta az öngyilkosság peremére.
A fáradtság, az álmatlanság és a félelem miatt ő olyan állapotba került, hogy teljességgel képtelenné vált a képmutatásra. Ezért mindent úgy mondott, ahogy azt ő abban az állapotban megélte. Bevallotta, hogy nem látja értelmét annak, hogy tovább éljen.
Ennek okai saját szavai szerint a következők voltak:
Mivelhogy korábban sem volt nagy rajongója a testi közösülésnek, nem okozott örömöt számára a szexuális együttlét. Emiatt vádolta őt az a gondolat, hogy nem jó feleségnek.
Ezt az érzést tetőzte az a gondolat, hogy mivel nincs munkahelye és jövedelme, ezért nem tud anyagilag hozzájárulni a család fenntartásához. Ezt tovább fokozta, hogy úgy érezte, elvárják tőle, hogy anyagi jövedelmet hozó munkahelye legyen.
A félelmeire rátett néhány lapáttal az, hogy az irodai gépektől sem szabadult meg, mert otthon is gépek és képernyők veszik körül.
Viszont a legnagyobb trauma talán az volt, hogy elvesztette családanyai szerepét, ugyanis a COVID óta a számítógép és a telefon képernyője fokozatosan átvette a gyermekei felett az irányítást. Végig kellett néznie, hogy a képernyők nevelik az ő gyermekeit, akiknek egyre kevesebb igényük volt az ő jelenlétére. Így abban a házban egyre kisebb szükség volt a klasszikus értelemben vett családanyára, aki értékes időt tölt az ő gyermekeivel.
Tehát van egy 43 éves fiatal nő, aki nem hoz anyagi hasznot a házhoz, aki nem jó feleségnek, aki semmikképp sem tud megbarátkozni a gépekkel, a televízió, a számítógép és a telefon képernyőjével, és aki anyának sem jó, mert a gyermekei számára nem tud érdekesebbet mondani, vagy mutatni, mint a televízió és a telefon képernyője. Tehát a társadalom jelenlegi értékrendje szerint egy teljes értéktelen személlyé vált, aki már nem is akart megfelelni ennek az eltorzult értékrendnek, de az új, Isten által kínált értékrendet sem ismerte meg. Ekképp maradt számára végtelen űr és káosz, amelyről „A 17-es csapdája” című hangfelvételben beszélek. ( kialtoszo.hu/audio 03815 számú felvétel)
Egyedüli dolog, amiben hasznosnak érezhette magát, a kutya sétáltatás, a kutya kakiltatás volt. Ez is csak azért, mert erre a feladatra nem mindig volt túljelentkezés. Ezekről a dolgokról beszélt ő a családjának a megpróbáltatás, az álmatlanság és a félelmek idején. Legalábbis ez az, amit én hallottam, vagy amiről tudomást szerezhettem.
A felsoroltakon kívül volt egy másik dolog is, ami őt nagyon zavarta. És az nem más, mint az emberek képmutatása, a felszínesség. Az, hogy kívül mindenki mást mutat, mint, ami belül van; mindenki azt hazudja, hogy jól van, miközben súlyos problémák gyötrik az ő lelkét, és igazi békessége nincsen. Tehát mindenki színész.
Ha valaki az olvasók közül úgy érzi, hogy ez nem ok az öngyilkosságra, próbálja meg elképzelni, hogy hirtelen elveszít minden szerepet és minden biztos pontot, amivel eddigi életében önmagát azonosította, és nem látja az újat, nem látja a kiutat. Ahogy Dsida Jenő írja: nincs csatlakozás. Nincs más biztos pont az életben, mint egy kiskutya megkakiltatása.
Mivel hosszabb ideje nem jártam hozzuk, és ők engem nem kerestek, viszonylag későn szereztem tudomást az ő lelkiállapotáról. Amikor végül megtudtam, mi történik a húgommal, fohászkodtam a Magasságos Istenhez, hogy ne akarjak segíteni, hagyjam, hogy ők oldják meg a kialakult helyzetet. Ennek oka az volt, hogy hónapokkal korábban az Úristen adott néhány figyelmeztető álmot róluk, amelyeket én velük megosztottam. Megaláztam magam előttük, és félve mondtam el, mit mutatott nekem az Úristen, hozzáfűzve személyes meggyőződésemet, miszerint Ő azért adja a figyelmeztetéseket, hogy időben hozzá fordulhassunk, és az Ő tanácsát kérjük, és azzal elkerülhessük a bajt. Sajnos a figyelmeztetésnek nem volt foganatja. Még annak ellenére sem, hogy megvallva saját bűneimet, gyávaságomat és nyomorúságomat, megaláztam magam előttük, és Isten féltő szeretetéből szóltam. Ezért én elhallgattam, és egyáltalán nem kerestem velük a kapcsolatot. Mint korábban is említettem, ezt megelőzően egy közös barátunk által is jött már figyelmeztetés, aki azt álmot látta, hogy az ikrek egy omladozó épület tetején állnak, ahonnét a húgom sikoltva a mélybe zuhan, miközben a másik teljesen közömbösen és érzéstelenül szemléli a történteket. Mi a furcsa ebben az álomban? Az, hogy a látszat nem ezt mutatta. A látszat szerint ők nagyon jó kapcsolatban voltak egymással. A felszínen az ő ikertestvére folyton mellette volt, és segített neki. A baj az volt, hogy csak az emberek szemei látták úgy, hogy az ő testvére segíti őt. Isten szeme pedig úgy látta, ahogy az álomképekben megmutatta, és ahogy azt az első fejezetben részleteztem. A figyelmeztető álmokról egy későbbi fejezetben fogok beszélni annak okáért, hogy lássátok, hogy az Úristen, mint ahogy meg van írva, többször is figyelmezteti az embert álomban, még mielőtt bekövetkezne a baj. De nem azért, mert mindenképp be kell annak következnie, hanem azért, hogy elkerülhesse azt.
Miután én elhallgattam, mert nem volt foganatja az általam jött figyelmeztetésnek, a Jóságos Isten további figyelmeztetéseket adott nekik egy másik személy által, hogy legyen teljesen nyilvánvaló, hogy nem én vagyok az, aki őket figyelmezteti, hanem a Mindenható Isten, aki szól az ő gyermeki által minden emberhez. Sőt, a húgomnak személyesen is megmutatta, hogyan kerülhetik el a közelgő veszedelmet. Azt a képet látta a kicsi húgom, hogy egy életvidám házaspárral beszéltek, akik azt mondták nekik, hogy forduljanak Istenhez, térjenek meg, és van egy nagyon jó könyv ami sokat segít, ez a Biblia. Azt hiszem, ez volt az utolsó jelzés, amit Isten adott nekik, mielőtt kezdetét vette az álmatlanság, a lelki gyötrődés és a félelem.
Amikor tudomást szereztem a kialakult helyzetről, annak ellenére, hogy azért imádkoztam, hogy ne mondjak semmit, ne akarjak segíteni, kaptam egy nagyon erőteljes álmot, és hozzá a megértést.
Az álomban a húgom egy telefont tartott a kezében, amelyen többször egymásután lejátszott egy filmet. Azt láthattam, hogy egy épületben nagy tűz van. Amikor a tűzoltók bementek az épületbe, hogy eloltsák a tüzet, valami elrobbant. A robbanásnak akkora volt az ereje, hogy a tűzoltók teste darabokra szakadt, a koponyájuk szétroncsolódott és kiloccsant az agyvelejük. Félelmetes látvány volt, de Isten adta a megértést az álomképekhez, amit meg is osztottam velük.
Ezt mondja Jézus:
„Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna!” Lk 12:49
Kigyulladt a tűz. Avagy elkezdődött a lelepleződés, és az ítélet, amiről az első részben beszéltem. Nem csak az én földi családomban, hanem minden háznál. Családonként, közösségi és nemzeti szinten egyaránt a felszínre jönnek a titkos bűnök, a szőnyeg alá söpört gonoszságok, minden istentelenség. Mindez azért, hogy akik menthetők, és még nem váltak teljesen egyé ezzel az eltorzult testi és materiális világgal, megmenekülhessenek.
Annak jelentése, hogy a tűzoltók szörnyet haltak, ez:
Akik jobban ragaszkodnak az ő bűnös, képmutató életükhöz, mint a Mindenható Isten szavához, ki akarják majd oltani a tüzet. A szembesülést és az őszinte bűnbánatot kikerülve, továbbra is emberi ésszel, emberi módszerekkel, emberi erővel és emberi jósággal próbálják kezelni a bűn következményeként megjelenő problémákat. És ezáltal megpróbálják fenntartóztatni az igazságot. Viszont ezt Isten nem fogja engedni. Ezért, akik minden figyelmeztetés ellenére továbbra is szembe mennek az Ő akaratával, eltusolva és tovább takargatva a problémák valódi okát, az életükkel és a lelkükkel fognak fizetni.
Emlékeztetlek az első részben leírtakra, miszerint az okkultizmus rabjává vált húgom valamivel durván elégette az arcának egyik felét. Ezután pedig azt mondogatta, hogy ő a pokol tüzében van, és ő már tíz éve oltja a tüzet. És ez igaz is, mert ő már több, mint tíz éve harcol Isten szava ellen azáltal, hogy a bűnök által szerzett fájdalmakat és lelki sebeket okkultizmussal, az önsegítés, az önmegvalósítás és az önmegváltás módszereivel próbálja orvosolni. Ő volt az első személy, akit az igazság tüze megégetett, és hála legyen a Magasságos Istennek, hogy nem az történt vele, amit az álomban láttam.
Mindazonáltal e figyelmeztetés érvényes mindenkire, aki még mindig azon mesterkedik, hogy a bűnöket és azok következményét emberi ésszel, erővel és módszerekkel elfedezze, mert Isten akaratával megy szembe, aki ezekben az időkben ítéletet mond e bűnös és képmutató nemzedék felett.
Ez a figyelmeztetés azoknak is szól, akik a városunkat is leuraló okkultizmus védelmére kelnek ahelyett, hogy bűnbánatot tartsanak, és az Élő Istenhez forduljanak látásért, bűneik bocsánatáért, és szabadulásért.
Szeretném hangsúlyozni, hogy ami nálunk elkezdődött, nem fog itt megállni. Nemsokára épp azokhoz fog bemenni az ítélet, akik leplezve saját gonoszságaikat és az okkultizmus terjedésében való bűnrészességüket, erkölcsi tanácsokat akarnak osztogatni, miszerint nem szép dolog erről a dologról beszélni.
Úgy igazából nem is a bűn miatt jön ezekben az időkben sokakra az ítélet, hanem a bűnhöz való ragaszkodás és a képmutatás miatt, amivel leplezik szívük tartalmát, ezáltal szembeköpve Isten kegyelmét, megcsúfolva Jézus Krisztus keresztáldozatát.
A húgom és Isten
Saját bevallása szerint a húgom a sok lelki gyötrődés közepette mindig vigasztalást talált, valahányszor Istenhez fohászkodott. Szíve szándéka az volt, hogy az egész családja Istenhez forduljon, mert nem volt kétsége afelől, hogy Ő adta neki azt az álmot. Viszont, mint tudjuk, Isten senkire sem kényszeríti rá az Ő kegyelmét, a bűnök bocsánatát és az új élet ajándékát. Azoknak, akik minden figyelmeztetés ellenére a test kívánsága mellett döntenek, engedni fogja, hogy azt arassák le, aminek magvát elvetették, és amihez jobban ragaszkodtak, mint az Ő szavához.
Nagyon fontos tanulsága és üzenete ennek a szomorú történetnek az, hogy mindenkinek egyedül kell elszámolnia a cselekedeteivel és az életével. Az ítéletkor, amiről Jézus beszél, senki sem lesz ott, akire lehetne hárítani, és aki fel tudna menteni. Ezért az Istenhez fordulás, a bűnökből, a képmutatásból és a hazugságokból való megtérés, a bűnök bocsánata, és a feloldozás sem történhet kórusban, csak egyenként minden emberrel, amikor megtörténik az őszinte belátás. Ha Isten megengedte volna, hogy a húgomnak sikerüljön az öngyilkosság, és azt az elkeseredettséget, félelmet és zűrzavart, ami az emberek szava által, és saját borús gondolatai által a lelkét leuralta, magával vitte volna a túlvilágra, odaát senki sem lett volna mellette, aki megvigasztalhatta volna.
Ő pedig az ítéletkor nem mondhatta volna azt, hogy azért nem bízta az Élő Isten szavára az életét, mert az ő férje nem volt hajlandó ezt a lépést vele együtt megtenni. Ha a férje úgy dönt, hogy továbbra is inni akar, a bűnök poharából, és a testnek akar élni, és nem a léleknek, azért ő fog felelni, amennyiben figyelmen kívül hagyva az Úristen figyelmeztetéseit, bűneiben fog meghalni. Tehát mindenki csak személyesen dönthet a saját sorsáról, és az ő lelkének biztonságáról.
⚠️Az emberek, akikben Isten szava helyett annyira megbízunk, hogy képesek vagyunk követni az ő tanácsaikat egész a pokol bejáratáig, nem fognak velünk tartani a halálba. Tehát az utolsó lépésben mindenképp cserben hagynak, ahogy ez történt a húgommal is.
Ennek apropóján fontos elmondanom, hogy az öngyilkossági kísérletet megelőző éjszakán, mivel nem tudott aludni, és újból megkörnyékezték a félelmek, ő, a másik húgom és én kimentünk sétálni. Azt mondogatta, hogy abba a házba nem akar visszamenni, és egyre csak gyorsultak a léptei.
Ezen a ponton eszembe juttatta Isten, hogy amikor az egykori barátnőm azzal fenyegetett, hogy lemegy az állomásra és a vonat elé veti magát, az első gondolatom (a testi reakció) az volt, hogy nem engedhetem, hogy megtegye. Megyek, és megmentem. A következő gondolat pedig (a Lélek általi reakció) az volt, hogy imádkoztam.
Azt mondtam, hogy Atyám, épp az én megmentési akcióimnak köszönhetően jutottunk ebbe a helyzetbe. Pontosan úgy, mint Ádám és Éva. Én csak abban tudtam mostanig ennek a nőnek segíteni, hogy ide jusson, és bevallom, hogy az én bűnöm, hogy ide jutottunk. Ha nekem mostanig csak arra futotta, hogy abban segítsem őt, hogy az öngyilkosság küszöbére jusson, hogyan menthetném meg őt. Atyám, ez a nő ha rajtam, gyilkoson, múlik az ő élete, ma meg fog halni, de neked hatalmad van a mi bűneinkből származó halál felett. És csak neked áll hatalmadban megmenteni az ő életét. Az is nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy ha akkor belefutok az ő játszmájába, olyan, mintha én mennék hozzá feleségül, és mostantól ezeket az ördögi játszmákat fogjuk játszani egész addig, amíg egyikünk el nem pusztul. Tehát részemről az egész megmentési terv annyiból állt, hogy őszintén megvallottam az Ég és a Föld Teremtőjének, hogy Én vagyok a bűnös, miattam jutottunk ebbe az állapotba, és én nem tudom megoldani a helyzetet. Ezért a Mennyei Atyámhoz könyörgöm, hogy hozza helyre, amit én elrontottam. Az Ő kezébe helyeztem a barátnőm életét.
A barátnőm pedig teljesen tiszta elmével fél órán belül visszajött az állomásról. De nem azért, mert én megmentettem, hanem azért, mert az Úr Jézus, akinek a kezére bíztam egy ideje az életemet, megmentette őt azzal a hatalommal, ami neki Istentől megadatott.
„Annakokáért az Isten is felmagasztalá őt, és ajándékoza néki oly nevet, a mely minden név fölött való;
Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” Fil 2:9-10
Ezt a történetet juttatta eszembe az Úr. Ezért azt mondtam a húgomnak, hogy ha netán még menni akarsz, abba az irányba a Gyilkos-tó van (merthogy épp a Gyilkos-tó irányába haladtunk). Ne törődj, mert Aki eddig megtartott, ezután is meg fog tartani. Én elmentem haza.
És ez volt az a pont, amikor a másik húgom is elengedte fölötte a kontrollt, és nem tartott vele a további sétán. És pontosan úgy történt, ahogy a barátnőm esetében is. Egy rövid séta után az az Isten, aki őt addig megtartotta, megfordította az úton, és épen hazavitte az ő otthonába minden baj nélkül. Tehát Isten állította meg őt abban, hogy tovább menjen a „Gyilkos-tó”, a gyilkosság tava irányába. Azt hiszem, ez elég beszédes.
A következő napon Isten eszembe juttatott egy házaspárt, akiknek valamelyest hasonlított a történetük a húgomék történetéhez, és akiket Ő teljesen meggyógyított és megszabadított. És eszembe jutott a húgomnak adatott álom is, miszerint egy házaspárral beszéltek, akik elmondták nekik, hogyan szabadította meg őket a Mindenható Isten. Ezért megkerestem a sógoromat azzal, hogy lehetséges, hogy jót tenne, ha együtt megkeresnék ezt a házaspárt, akik elmondanák nekik, hogyan emelte ki őket Isten a bajból. Szóltam, hogy nagyon szívesen látják őket, és örömmel elmondanak mindent, hogyan gyógyította meg Isten őket a betegségből, hogyan szabadította meg az elhibázott múlt következményeitől. Megadtam a telefonszámot is, de nem erőltettem a dolgot, hogy ő döntse el, mit szeretne, hova fordul segítségért. Sajnos ő nem ezt az útirányt választotta, hanem az édesanyja házát. Mint mondtam, Isten felkínálja az ő segítségét, de nem erőlteti rá senkire. Ezen a ponton eszembe juttatja a Lélek, hogy mit mond az Élő Isten szava:
„Annak okáért elhagyja a férfiú atyját és anyját; és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.” Tehát ha nem e világ tanítóira figyeltünk volna, akik azt mondják, hogy a Biblia meg van hamisítva, és inkább figyeljünk a belső hangra, hanem az Élő Isten szavára, az Ő szava meg tudott volna óvni a bajtól. Mert emlékeztetett volna arra, hogy a férfi el kell szakadjon a szüleitől, és együtt éljen az ő feleségével. Különben a feleség nem a férfihoz megy férjhez, hanem a férfi szüleihez, akik a fiúkat kedvük szerint irányíthatják, ha ő nem szakadt el tőlük. Na de hogyan szakadhatna el a férfi az ő szüleitől, ha nem kap egy annál erősebb pontot, amibe kapaszkodhatna. Hogy hagyhatná el szüleit, ha nem ismeri meg Teremtője törvényeit és szavát, amibe bele kapaszkodhatna.
Tehát a férj az édesanyjához vitte a feleségét, és nem arra a helyre, ahol halhatták volna, hogy Isten miként szabadított meg egy hasonló helyzetben lévő házaspárt a bajból. Ezáltal ismételten megtagadták Isten segítő kezét. Így az élet szava helyett továbbra is jöttek az emberi tanácsok, olyan személyektől, akik maguk is gyógyulásra szorulnak. Az elmondottak alapján a férfi édesanyjával sétált a húgom, de amikor a Maros partjára értek, onnét ő már nem akart visszafordulni. A férfi édesanyja ijedtét vette a dolgoknak, és elszaladt a fiáért. Viszont amire a férj odaért, a feleség a Marosba vetette magát, amely sodrásának ereje nagyobb volt mint az ő testi erőtlensége, és amely mélyebb volt, mint az ő lelki fájdalma. Viszont úgy volt kedves a Mindenható Istennek, hogy minekutána a férfi erőteljesen szembesülhetett az emberi megoldások következményével, ki tudta húzni feleségét a Marosból, aki akkora már vizet nyelt, és fuldokolt az emberi tanácsok, segítségek folyamában.
Egy nappal korábban, amikor Istenre lett bízva (látszólag egyedül lett hagyva), semmi sem történt vele. Ezt követően pedig, amikor felerősödtek az emberi segítségek, és amikor emberekkel volt körülvéve, elkerülhetetlenné vált, senki sem tudta megakadályozni a bajt. Persze most bárki gondolhatná, hogy a férje mentette meg őt, és nem Isten. Netán még magát a férjet is megkísérti az a gondolat, hogy megmentette a feleségét. Épp ezért figyelmeztetek minden olvasót, hogy aki még a történtek után is ezt a hamisságot erőlteti, hamarosan olyan szituációba fog kerülni, ahol szembesülnie kell azzal, hova visz, és mennyit ér az Isten szavát tagadó emberek segítsége. Teremtőnk egyértelműen kijelenti, hogy
„… aki a maga testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet.” Gal 6:8 Tehát a testi ember még a legjobb szándékkal is csak rossz tanácsot tud adni, ami a testnek kedvez, és nem a léleknek.
Ezeken a borús napokon egyértelműen azt láthattam, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úristen előre megmutatott: Ha emberi erővel, ésszel és jósággal akarják megoldani ezt a problémát, azáltal eltusolva a probléma valódi okát, amit a húgom ajkai által is kijelentett a Lélek, további tragédiák fognak történni. Avagy akik ki akarják oltani az igazság tüzét, amely szembesíteni próbál a bűnökkel, és a gonosz cselekedetekkel, amelyek ide juttatták a húgomat, az életükkel és a lelkükkel fognak fizetni.
Fájdalmas volt látni, hogy azok, akik a húgomat a szájukkal szeretik, csak egy látszólagos megoldásra vágynak, amelyet az egészségügyi biztosítás fejében, erős pszichiátriai szerek formájában odaad a doktor bácsi. Nem érzik szükségét annak, hogy Isten segítségével meglássák, és megszüntessék a probléma valódi okát. Ezért továbbra sem az a fontos, hogy ez az emberi lény visszakapja élete értelmét, lelki békességét, nyugalmát, hanem az, hogy a pszichiátriai szerek segítségével valamikképp elérjék, hogy mosolyogva tudjon visszamenni abba az értelmetlen életbe, amely a lélek totális eltorzulásához és pusztulásához vezet.
Ezt mondja az Úr Jézus Krisztus, akinek nevét és szavát szégyelli az a város, amely az öngyilkosságba kergeti a gyermeteg szívűeket; azokat a személyeket, akikben az istentelen és lélektelen társadalom eltorzult értékrendje miatt sír a lélek:
„Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.” Mt 16:25
Más szóval: aki a földi, testi életet akarja megmenteni, elveszíti úgy a testi életét, mint a lelkét. Aki pedig a lelket akarja megmenteni, azáltal, hogy megismeri az igazságot, és ragaszkodik ahhoz, a testét is megmentette, mert az egészséges léleknek hatalma van a test felett. Viszont az egészséges test az igazság jelenléte nélkül megeszi a lelket.
Így folytatja Jézus: „A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit: a beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet.” Jn 6:63 Tehát az ő beszédei azok, amiket az Úristen adott nekünk, hogy lefegyverezzék a súlyos bűnöktől terhelt emberek beszédeit és tanácsait, ami megbetegíti a lelket és megöli a testet.
Az ő beszédei azok, amelyeket a babonákra épülő templomi szertartásokkal felhígítottunk, és amelyeket az ezotéria és a modern spiritualitás fület csiklandozó tanaival lecseréltünk.
„Ez lett a sarokkő, amelyet ti, az építők megvetettetek, és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk (megmenekülhetnénk).” Apostolok 4:11
Az öngyilkossági kísérlet előtti napon ezt mondta nekem a húgom.
Azt értette meg ebből az egészből, hogy négy évvel ezelőtt lezárult egy szakasz az életéből. Egészen pontosan véget ért a régi élete, de az újat nem találta meg, nem kapta meg. És ez teljes mértékben igaz.
Mivelhogy én is voltam ebben az állapotban, amikor megszólított engem a Magasságos Isten, nem volt idegen számomra, ami a húgommal történt. Ahogy mondja az apostol és a próféta, a test szenvedése által a lélek látni fog. Ez történt vele is. Olyan dolgokat látott meg, amelyeket korábban nem láthatott. És ezek mind valós dolgok. A körülötte lévők azt gondolhatták, hogy hallucinál, de valójában ő volt az egyedüli ezekben a napokban, aki nem hallucinált. És akik körülvették őt, még mindig hallucináltak, mert hittek ennek a lélekgyilkos materialista értékrendnek, amelyet a képernyőkön keresztül a szívünkbe fecskendezett az ördög.
Az összeomlást pedig az okozta, hogy olyan emberek akarták megoldani az ő problémáját, akik nem látták, nem értették, de nem is akarték érteni, hogy mi okozza az ő lelki fájdalmait. Ezért „vissza akarták gyógyítani” őt abba a hazug, földhözragadt, képmutató, a test imádatára épülő életbe, ami ide vezetett. Ő pedig tudta, hogy abban az életben neki nincs már semmi keresnivalója. Ezért, amikor aznap éjszaka kijött sétálni, úgy érezte, hogy abba a házba nem akar visszamenni. Mindez annak ellenére, hogy szereti a kedves férjét és a gyermekeit. Tehát nem a férje és nem a gyermekei elől menekült, hanem azon szellemiség elől, amelyet közös megegyezéssel beengedtek, és amely leuralta az ő házukat azáltal, hogy bár többször is meglátogatta őket Isten életre hívó szava, ők visszautasították azt. Így lett beengedve, és felhatalmazva az ő életükben az a szellemiség, amelyet a másik húgom képviselt. Az önsegítés, az önmegvalósítás, és az önmegváltás szellemisége, amely elhiteti az emberekkel, hogy nincs szükség az Élő Isten szavára, mert a belső hang majd megsúgja, mi a helyes. Ez a szellemiség nem csak az okkultizmus áldozatává vált húgomon keresztül áramlott be az ő házukba, hanem más személyeken is, akik a saját kútfőjükből osztogattak tanácsot a család többi tagjának.
„Én az Atyám nevében jöttem, mégsem fogadtatok be; ha más a maga nevében jön, azt befogadjátok.” Jn 5:43
Többen jöttek a maguk nevében, akiket ők szívesen befogadtak, de amikor az Úr nevében jött valaki, azt nem fogadták be. A húgom vallomása szerint, valahányszor átmentem és beszéltem nekik arról, amire Isten figyelmeztet, ő érezte, hogy igaz, amit mondok, de később a férjével megegyeztek, hogy ítélkező vagyok, és félelmet hozok. Ezt követően hosszabb időn keresztül egyáltalán nem mentem hozzuk. Így nem vihettem sem ítélkezést, sem félelmet. Enne ellenére mégis akkora félelmek lettek úrrá a húgomon, amilyent korábban sosem tapasztalt.
Néhány nappal az öngyilkossági kísérlet előtt, amikor össze volt omolva, kimentünk ketten az erdőre. Séta közben mondta el nekem ezeket a dolgokat.
Válaszképp pedig azt mondhattam neki, hogy régebb kedvesen, szelíden és lágyan beszéltem Isten dolgairól. Akkor az volt a vád, hogy az csak az én véleményem. Most pedig Isten másképp adta, hogy szóljak, és azzal vádolnak, hogy ítélkező vagyok, félelmet terjesztek. Ugyanezt tették korábban a prófétákkal is. Mindig haragudtak Isten szavára, bárhogy is szólt Ő a neki hátat fordító emberekhez.
Ennek ellenére azok a személyek, akik hallották, amit Isten kegyelme által szólhattam, és Hozzá fordultak, semmitől és senkitől nem félnek, mert az istenfélelem jelentése az, hogy mindenek előtt, és mindenek fölött Isten szavára figyel az ember, ami megoltalmazza őt minden bajtól. Vigasztalja, bátorítja, tanítja és megörvendezteti az ő gyermekeit. Ezt tapasztalják azok, akik hallhatták mindazt, amiről Isten kegyelme által beszélhettem. Csodálatos gyógyulások és szabadulások történtek minden házban, ahol örömmel fogadták az élet beszédét.
Isten prófétája ezt mondja: „A bölcsesség kezdete az ÚR félelme.” Zsolt 111:10
Az Úr félelmének jelentése az Élet Teremtőjével és az Ő szavával szembeni feltétel nélküli hűség, és az ahhoz való ragaszkodás. A földi életben akitől fél az ember, arra figyel, annak szavát tiszteli. A római százados félte az ő feletteseit. Ezért amit neki mondtak, azt cselekedte. Az ő szolgája pedig őt félte, és azt cselekedte, amit ő mondott neki. A római százados tudta, mi az engedelmesség. Ezért Jézus megdicsérte őt, mondván, nem láttam ekkora hitet egész Izráelben. (Mt 8:10)
Ugyanez a helyzet az istenfélelemmel. Aki Istent féli, azt teszi, amit Isten mond, és semmitől sem kell félnie az égadta világon. Viszont az ego, az önhittség, az önimádat, ami rabul ejtette a mi életünket, nem engedi, hogy megalázzuk magunkat Teremtőnk előtt. Nem féljük, sőt inkább szégyelljük az Ő szavát és az Ő nevét. Ezért megkörnyékeznek bennünket az egzisztenciális félelmek, a földi szerepköreink elvesztésétől való félelem, a szeretteink elvesztésétől való félelem, az emberekkel szembeni megfelelési kényszerből származó félelem, az emberek véleményétől való félelem, az egészség elvesztésétől való félelem, a haláltól való félelem és minden más félelem, amely az Isten szavát elutasító ember szívében megjelenhet.
Te az emberek, földi családtagjaid szavát féled, és annak akarsz megfelelni, vagy pedig az Élő Isten szavát féled, és azáltal van lelki békességed és életed?
Azon a délutánon, amikor az erdőn sétáltunk, és beszéltem neki az Élő Isten hatalmáról, teljesen visszajött belé az élet. Láttam, hogy hiszi, amit mondok és reménység tölti el a szívét. Amikor visszamentünk a tömbházba, egy eleven, egészséges fiatalasszony lépett be az ajtón, akin még csak a fáradtság nyomai sem látszottak…. mert a szívét megnyitotta az Élő Isten előtt, és beáramolt rajta az élet. Viszont egy dologra elfelejtett odafigyelni. Éspedig arra, hogy ezt az ajtót az emberi jótanácsok megpróbálják majd becsukni. És sajnos így is történt. Jöttek a pirulák, jött az okkultizmus által leuralt, segítőkész ikertestvér és más családtagok is, akik emberi segítséget nyújtottak neki, amelyet ő a földi szeretteihez való ragaszkodásnak köszönhetően képtelen volt visszautasítani. Ekképp bár ideiglenesen enyhült az ő fájdalma, mivelhogy a kiváltó ok továbbra is ott maradt a házban, ő pedig nem kapaszkodott teljes szívével, lelkével, értelmével és erejével Isten ígéretébe, visszajött a pusztító.
Sajnos ezen a ponton még én magam sem láttam tisztán, hogy mi az ami szabad utat enged ebben a házban a sötét erőknek, mivel a másik húgomat uraló szellemiség, egy darabig engem is be tudott csapni, elhitetvén velem, hogy ő is ugyanúgy látja a dolgokat, ahogy én.
Ezért tovább folytatódott a kálvária, mígnem egyfelől megtörtént a tragédia, másfelől pedig nyilvánvalóvá vált, hogy milyen szellemiség az, ami napi rendszerességgel bejár az ő házukba, és ‘ölelgeti’ a húgomat. Arról, hogy miként tudott átverni engem ez a szellemiség, és hogyan lepleződött le, egy későbbi fejezetben fogok írni.
Befejezésül a legfontosabbat ismétlem:
Aki minden figyelmeztetés ellenére továbbra is azon dolgozik, hogy kioltsa a tüzet, ahelyett, hogy Isten elé álljon, hogy megláthassa, mi az ő része ebben a történetben, őszintén megbánva és megvallva bűneit, az életével játszik, mint azok a tűzoltók, akik az álomban bementek az égő épületbe, és egy hatalmas robbanás következtében szörnyet haltak odabenn.
A tűz elindult ebben a családban. A tűz elindult Gyergyószentmiklóson, és elindult az egész Székelyföldön. De mint tapasztaljuk, az egész világra eljött az ítélet és az igazság tüze, amelyet az Úristen azért bocsájtott közénk, hogy a szelídek és az alázatos szívűek megmeneküljenek, és a felfuvalkodottak, az önhittek, akik a saját erejükben, a saját értelmükben és a saját jóságukban bíznak, elvesszenek.
„A fejsze pedig immár a fák gyökerére vettetett. Azért minden fa, a mely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és tűzre vettetik.” Mt 3:10
„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa.
A ki hiszen ő benne, el nem kárhozik; a ki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében.
Ez pedig a kárhoztatás, hogy a világosság e világra jött, és az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot; mert az ő cselekedeteik gonoszak valának.
Mert minden, a ki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne fedessenek;
A ki pedig az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy az ő cselekedetei nyilvánvalókká legyenek, hogy Isten szerint való cselekedetek.” Jn 3:16-21
Ez az írás a tartalom megváltoztatása nélkül, a forrás megjelölésével szabadon terjeszthető azzal a reménységgel, hogy valakinek a hasznára válik. Meggyőződésem, hogy nem az én családom az egyedüli család, és nem az én szülővárosom az egyedüli város Kárpát-medencében, ahol meggyökerezett, és folyamatosan pusztít az okkultizmus. Ezért jól jöhet Isten féltő figyelmeztetése más helyeken is.
Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!
Első rész: https://is.gd/jGTDVo
Második rész: https://is.gd/DbJ6rQ