Kategóriák
Uncat

VALLOMÁS

Kiáltó Szó a Pusztában
Kiáltó Szó a Pusztában
VALLOMÁS
/

Végigtévelyegtem az életemet

2022 decemberének elején került elém egy csatorna a YouTube-on, a Kiáltó szó, majd onnan kiindulva mások. Tőlük hallottam, hogy

Isten és Jézus Krisztus élő, eleven valóság. Az ember pedig személyesen hozzájuk fordulhat; nem kellenek papok, gyülekezetek, szertartások, vallások. Isten hazavár bennünket, és mindenkit egyenként visszavezet, aki őszintén és alázattal hozzá fordul.

Korábban legjobb esetben is csak legyintettem volna ilyesmire. Az utóbbi hét-nyolc év lassú változásai után azonban, úgy látszik, decemberre megérett bennem valami. Vonzott az üzenet. Már csak az újdonságával is. Legalábbis nem emlékszem, hogy ilyesmit hallottam volna korábban. Hittanórán meg miséken biztosan nem. Ott nem mondta senki, főleg a pap nem, hogy fiam, ne járj ide, ne a papot hallgasd, hanem személyesen Istenhez fordulj, és Jézust kövesd, elvégre erre hívott el bennünket az evangéliumok tanúsága szerint. Elég sok mindent elhallgattak még, mint utóbb kiderült.

És ezt éppen a YouTube-ról kellett hallanom… Olyan mélyre süllyedtem az istentelenségben, annyira ellelketlenedtem, hogy Isten már csak emberek révén, a nyavalyás YouTube-on tudott elérni.

Decemberre kiderült tehát, hogy van bennem hajlandóság hozzá fordulni. De vívódni kezdtem. Az agyam ellenkezett. Felhozott mindent, amit beléje tömködtem az évtizedek során, a materialista nézetektől a reinkarnáción át az advaita védantáig. Felhánytorgatta a hitetlenségemet, az istentagadásomat, az istenkáromlásaimat.

Végül mégis Istenhez fordultam. Megszólítottam. Kérleltem. Ismételgettem, hogy őt választom. Most már őt választom. Hiszen ott, abban a belső háborúságban világossá vált, hogy kimerítettem a lehetőségeimet. Minden mást megpróbáltam már, és nem jutottam sehová. Csak bolyongtam össze-vissza. Végigtévelyegtem az életemet.

Sötét verem

Talán nem a szerelemmel fordultam el először Istentől. Viszont ez lett az egyik legnagyobb tévelygésem. Még csak óvodás voltam. Valami hiány vitt bele már akkor is a szerelembe. Azt hittem, az a lány hiányzik. Aztán, már alsó tagozatos iskolásként, a következő. Főleg ő. Még harminc évvel később is úgy véltem, hogy nekem egy nő hiányzik.

Lánytól, nőtől vártam, hogy szeressen. Fogadjon el minden gyarlóságommal, de azért elkallódni ne hagyjon. És hű legyen: ne csaljon meg, ne csapjon be, ne hagyjon cserben. Csak mostanában tudtam megfogalmazni, hogy valójában erre vágytam. És akkor rögtön világos lett, hogy ember így nem tud szeretni. Csak Isten. Végig Isten hiányzott. Őt illette volna meg az a lángolás és mindaz a figyelem. Amiket én tudatlanul elpazaroltam.

Nagyon is elpazaroltam, mert ez a célt tévesztett lángolás sokkal több kínnal járt, mint örömmel. Ugyanis amekkora szerelem, akkora gátlás is volt bennem kicsi korom óta. Talán Isten akarta így. Mintha csak azt súgta volna, hogy ne arra menjek, amerre szerelmesen aztán mégiscsak végig hiába igyekeztem.

Végül, három évtized után, már hol a halált kívántam, hol sírva szabadulásért könyörögtem az égiekhez, akikben nem is hittem. Könyörgéseimet talán meg is hallgatta Isten, csak ezt mostanáig szerencsének, véletlennek hittem. Talán Ő maga juttatta el azoknak a férfiaknak a szavait hozzám, akiket négy-öt éven át hallgatva, olvasva elkezdtem kiábrándulni. Nőkből, szerelemből: magam csinálta bálványokból.

Tévhittan

Általános iskolásként tovább tetéztem az eltévelyedést. Anyám váratlanul beiratott hittanra. Húztam a számat nagyon. Azzal biztatott, hogy az elsőáldozás és a bérmálás után nem kell többé templomba járnom, ha nem akarok. Szaván fogtam.

Sok évvel később nagyképűen úgy gondoltam, hogy sosem tudtak megkaparintani a katolikusok. Nem vittek el frissen, ropogósan, ezért több eszem volt már tíz-egynéhány évesen, mintsem hogy bedőljek nekik.

Pedig ők győztek. Hiszen, igaz, maguk közé megtéríteni nem tudtak, ám Istentől eltéríteni igen. Nem voltam tisztában vele, hogy mindannak a vallásosságnak vajmi kevés köze van Istenhez, és hogy az az isten, akit a templomban a nagybetűs Istennek állítanak be, hamis. Csak valahogyan idegenkedtem az egésztől. Olyasformán voltam vele, hogy ha ez az Isten, akkor én nem kérek belőle. Csakhogy egészen máig azzal sem voltam tisztában, hogy az nem Isten. Itt követtem el a tévedést. Meg persze ott, hogy annak a fiúnak addigra volt már maga teremtette istennője.

Vakok után vakon

Szerelmesen, Istentől vallással is eltántorítva nem maradt más, csak az emberek követése. Csak ez a világ maradt. Pedig fiatalon se voltam oda érte. Nem találtam benne a helyemet. Nem vonzott az élet, amelyet kínált, sőt, előírt. Valami mást kerestem már akkor is.

Mégis egész életemben csak embereket követtem. Tőlük reméltem azt a valami mást. Rájuk hallgattam (na meg a saját, hülye agyamra). Okoskodásokra, eszmékre, elképzelésekre. Egyiktől a másikig bolyongtam. És nem jutottam sehová. Nem leltem rá se az igazságra, se a boldogságra, se a békére. Igazak a próféta szavai: „Ezt mondja az Úr: Átkozott az a férfi, a ki emberben bízik és testbe helyezi erejét, az Úrtól pedig eltávozott az ő szíve!” (Jeremiás 17,5)

De még ez is Isten kegyelme volt. Hogy nem ragadtam le sehol. Hogy végül nyilvánvaló lett a tévelygésem. Negyvenöt elvesztegetett év.

Elherdált ajándék

Csak december után láthattam meg azt is, hogy még a munkanélküliség is ajándék volt Istentől. Lehetőség, hogy hozzá forduljak. Én meg vakon elmulasztottam.

Minden körülmény adva volt azokban az években(!). Hajlék, táplálék, ruha, rengeteg szabad idő; elégedetlenség a világgal, és mellette a hajlandóság, hogy úgy-ahogy hangot is adjak neki, ha máshogyan nem is, hát mások írásainak magyarra fordításával az egykori honlapomon.

És ott voltak még akkoriban is a visszatérő rémálmok, amelyekben mindig felkészületlenül ért az érettségi, vagy valamilyen vizsga. Amilyen vak voltam, a múlt visszhangjainak tartottam ezeket, nem pedig a rám váró ítéletre való intéseknek.

Csak az elmúlt három hónapban, amikor tudatosulni kezdett, hogy elveszhet a lélek (és egyáltalán, hogy talán mégis lelkek vagyunk, a test pedig másodlagos), csak ekkor tört rám az a rémálombeli riadalom, hogy felkészületlenül állok valami fontos előtt. És akkor persze, mint azokban a rémálmokban is, ijedten elkezdtem kapkodni. Elkövettem azt a bűnt, hogy – a saját bőrömet mentendő – sürgetni kezdtem Istent. Azt képzeltem, irányítgathatom az önös elvárásaimmal.

Bűneim

Ha ennyi istentelenség nem volna elég, itt vannak még a többi bűneim. Köztük rögtön az, hogy valaha tagadtam őket. Én ugyan nem vagyok bűnös. És főleg nem születtem annak.

Csak akkor mi az a sok mocsok, amit magamba és a múltamba nézve látok? Vissza egészen a kisfiúig. Mik azok az emlékezetes hitványságok, amelyekért már az elkövetésükkor elkezdtem fizetni napokon át tartó belső háborúságokkal és átvirrasztott éjszakákkal? Vagy mik azok a tettek, amelyeknek emlékei évek múltán ötlöttek fel, és bántam őket?

Hát nem a bűneim?

Cserben hagyások, önzések, veszekedések, engedetlenségek, lázadások, háborgások, dühök, indulatok, durvaságok, mogorvaságok, búskomorságok, keserűségek, elbizakodottságok, utálatok, gyűlöletek, közönyök, hazugságok, képmutatások, megalkuvások, meghasonlások, elégedetlenségek, türelmetlenségek, sóvárgások, önkielégítések, pornónézések, halálvágyak, gyilkolási vágyak, pusztítási vágyak, megszólások, kibeszélések, elítélések, bírálások, átkozódások, szitkozódások, káromkodások, káromlások, vakságok, süketségek, értetlenségek, tévelygések.

Ha nekem is végigmutogatnád a bűneimet, mint másoknak az övéiket, hány éjszakán át tartana, Istenem? Kibírnám egyáltalán?

Szégyelltem Jézust

Akkor már külön emlékezzek meg egy hitványságomról. A Kiáltó szó emlegeti, hogy mi egy olyan keresztény ország vagyunk, ahol szégyellni szokás Jézus nevét. Sőt, aki róla beszél, azt bolondnak tartjuk, szektásnak, akárminek.

Miután ezt először hallottam, hamarosan világossá vált, hogy rám is igaz. Akkorra már Istenhez fordultam, de Jézus nevét a számra sem vettem. Amikor aztán megszólítottam magamban, kínosan nehezen ment eleinte. Még önmagam előtt is szégyelltem… Pedig figyelmeztetett: „Mert valaki szégyel engem és az én beszédeimet e parázna és bűnös nemzetség között, az embernek Fia is szégyelni fogja azt, mikor eljő az ő Atyja dicsőségében a szent angyalokkal.” (Márk 8,38)

Csak ezután kezdett engedni bennem valami, még decemberben. Mások hangfelvételeit hallgatva egyes helyeken, amikor Jézusról beszéltek, teljesen váratlanul elfogott a sírás. Azok a felszabadító sírások. Megjöttek a könnyek, amelyeket évekig sokszor elfojtottam, mert még egyedül is szégyelltem sírni. „…de Isten a szíveket s a lelkeket felpuhította…”

Hallgatás

December óta, a fordulat óta, elkezdtek jönni bizonyos megértések, meglátások, amelyeknek egy részét itt leírtam. És elkezdtek jönni álmok is. Eleinte meglehetősen szokatlanok, bár némelyiknek az értelmét is megkaptam. Az utóbbi években alig álmodtam, vagy legalábbis alig emlékeztem egy-két álomra. Nem is akartam, inkább az édes öntudatlanságot kívántam.

Manapság már várom az álmokat és a megértéseket. De csak hallgattam és lapítottam bő három hónapon át. Valahányszor megkérdezik, mi újság, azt hazudom, semmi. Nem akaródzik beszélni ezekről a dolgokról, de még írni sem. Lustaságból. Gyávaságból. Kételkedésből. És mert meg akartam tartani őket magamnak. Erről majd legközelebb.

Forrás:

https://szabadulas.github.io/