Boldogok, akiket kiközösít a mulandóság és a rothadás, mert esélyt kapnak az örök életre.
Mielőtt belekezdtem a Családi tragédia címet viselő történet megírásába, két, másfél méter hosszú ceruzát mutatott Isten álmomban.
Azóta sajnos kétségeim támadtak afelől, hogy volt annak a két ceruzának valami értelme, azon kívül, hogy megutáltatom magam az egész világgal. Bár, ha csak annyi történik, hogy megutál engem az elmúlás és a rothadás, elvileg már akkor is megérte írni.
Azt megláthattam, hogy az emberek többsége már rég átlépte a menthetetlenség küszöbét, és már csak statisztának vannak itt, mint valami kivetített, lélektelen hologramok, amelyek előre megírt programok szerint jönnek-mennek ebben a világban.
Az igazság az, hogy ha rajtam múlik, teljesen biztos, hogy én sem fogom meglátni az életet. Ugyanis minden porcikám ellenkezik Istennel.
Túlságosan megszerettem én is a rothadást. Utálok írni. mert nem is tudok írni. Évek óta nem írtam. És el vagyok szokva attól. Nem mintha korábban nagyon jól ment volna az írás… Sosem azért írtam, mert jól ment az nekem, hanem azért, mert ha nem adom ki magamból, amit láthatnak szemeim, elkerülhetetlen lett volna az atomháború. Állítólag egyesek megmenekültek a leírt, és kimondott szavak hatására. De ez csak a mellékterméke volt az elsődleges célnak, hogy az elmémet megóvjam attól, hogy összekeveredjen a rothadással, és a lelket is meggyőzze arról, hogy rothadni gyönyörűséges dolog.
Egy hatalmas kínlódás számomra ez az egész. Néha úgy érzem, mintha azon fáradoznék, hogy az egész világ ellensége legyek. Pedig az menne magától is a tagjaimban lévő egoizmus által. Minek plusz energiát fordítani arra?
Az ember ismételten bizonyságot tesz arról, hogy utálja az életet. Mintha 8 milliárd ember állna sorba egy mesebeli tündér előtt, hogy az a varázspálcájával csótánnyá változtassa őket, aminek csak annyi a dolga, hogy megeszik és kiszarik mindent, ami az útjába kerül.
Jézus szavára kétezer évvel ezelőtt a tíz leprásból csak 1 menekült meg. Howard Pittman bizonysága szerint 45 évvel ezelőtt a tíz százalék már 2.5 százalékra csökkent. És húszezer emberből csak 50 tudott bemenni az életre.
Ha a világra nézek, megkísért az a gondolat, hogy ha ilyen nehéz megszabadulni a rothadás bűvöletéből, öldöklő bűvéből, akkor már jobb lenne a csótányok mennyországát élni mindaddig, amíg el nem tapos az Úr. Merthogy mégis csak van egy kis öröm az evésben és a szarásban. Főképp, ha még egy kis szexuális élvezet is kerül desszertnek.
Bár nagy Isten dicsősége, óriási teher annak látása, hogy mára mindenki inkább lenne csótány, vagy pióca, mint ember…
Jézus is szenvedett a hitetlenség látványától. Úgy látszik azt, mi sem kerülhetjük el. Pedig micsoda az az igazság, amivel megkereszteltettünk ahhoz a dicsőséghez képest, ami Őáltala jelentetett meg?
Illés tüzet parancsolt az égből, amely megemésztette a katonákat, és nem volt lelkiismeret furdalása, mert tudta, hogy lélektelen zombikat pusztít el. Jézus pedig meghalt az emberekért, hogy ők éljenek. Ennek ellenére azok, akikért az életét adta, szégyellik őt, és inkább választják a piros tojást és a fehér nyuszit, mint az élet beszédét. Akik pedig megértették azt, ők is szégyenkeznek miatta, mert az ma már nem trendi. Így elfordulva a piros tojástól és a fehér nyuszitól, szégyellve Jézus Krisztust, a nem létező középutat választják, amely egyenesen a pokolba viszi őket, ahol azokat fogják szolgálni, akiket a földi életben lenéztek.
Egyedüli megoldásként maradt a tűzkeresztség, a test akaratának elégetése a Szent Lélek tüzével. De hogyan választhatná bárki is ezt a lehetőséget, aki egész életében a test akaratával azonosult, és sehol sem látta, hogy van egy olyan akarat, ami sokkal szebb és dicsőségesebb, a test akaratánál?
Szóval ezentúl, ha írok, azzal a tudattal fogok írni, hogy azt senki sem olvassa, és senki sem érti. Magamnak és magamért írok, hogy valamiképp elkerüljem, hogy az elmém kísértésbe essen, és beálljak azok mögé, akik azért sorakoznak, hogy örökre megtagadva Isten hasonlatosságára teremtett emberi mivoltukat, csótánnyá változzanak.