Amíg felnőtt voltam, azt mondtam, amit korábban megtanultam. A saját értelmem tárházából hoztam elő régi dolgokat.
Gyermekként pedig megüresítem az értelmem tárházát, és azt mondom, amit Isten Lelke szól énbennem és énáltalam.
Ha továbbra is a saját értelmemből szólnék, folyton a múltat idézném, ami már nincs, ami halott. Ekképp a halált adnám át szavaimmal.
Viszont, ha Isten lelkéből, az Ő jelenlétéből szólok, arról beszélek, ami most van, ami élő és ható. Ekképp életet beszélek, és aki hallja, életet merít szavaimból.
Azért betegednek, öregednek és halnak meg az emberek, mert mindenki a múltról, a halott dolgokról beszél, így halált oszt meg embertársaival. És aki halált oszt, halált is kap másoktól.
Ha arra reagálok, amit valaki a múltból, a halott dolgokból beszél, én is átadom magam a halálnak. De ha arra reagálok, amit Isten Lelke mond, átadom magam az életnek, és életet adok annak, akit megöltek a halott dolgokról szóló beszédek.
Azt mondja Isten, hogy ne a láthatókra nézzünk, mert azok ideig-óráig valók. Nézzünk inkább a láthatatlanokra, amelyek örökkévalók…. Mint ahogy Jézus Krisztus tette, aki folyton megüresítette magát, és életet hozott elő a láthatatlanból a betegek, és a haldoklók számára, ekképp legyőzve az ember ellenségét, a halált.