Azzal az őszinte bizalommal szólom e szavakat, hogy célba találnak legalább azokban a szívekben, amelyekben pislákol még az élet reménysége, az Isten Lelkének ismerete. „Ímé az én szolgám, a kit gyámolítok, az én választottam, a kit szívem kedvel, lelkemet adtam ő belé, törvényt beszél a népeknek. Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát […]
Ha úgy szólna hozzám, ahogy azt én elképzeltem, könnyen megtörténhetne, hogy az elmém hangjára mondanám azt, hogy Isten. De mivelhogy a legtöbbször teljesen kiszámíthatatlanul szól, ott és akkor, ahol és amikor nem várom, megbizonyosodhatok arról, hogy Ő az… hisz olyan, mint a szél, amelynek zúgását hallom, de nem tudom, honnan jő, és hová megy…
