Mi okozta a félelmet, és a rettegést?
Az előző fejezet végén arról írtam, hogy amikor az ikrek és a sógor elindultak kutyát sétáltatni, én úgy döntöttem, hogy haza megyek. Ekkor a húgomat egy olyan félelemroham kapta el, amihez hasonlót sosem láttam addig. Valósággal reszketett a félelemtől. Nekem pedig fogalmam sem volt, mi okozza ezt. Mint kiderült, azt szerette volna, hogy én is velük tartsak a sétán. És így is történt. Hosszasan sétáltunk, és beszélgettünk az úton. Megosztottam velük egy álomképet, amelyben Isten megmutatta, hogyan lehet kiszabadulni a börtönből.
Ebben az álomban a gyergyói műjégpályán voltam, amely börtönként funkcionált. Én is be voltam zárva ebbe a börtönbe, és szerettem volna valamiképp kiszabadulni onnan. A kijárathoz mentem, ahol az őr jelezte nekem, hogy most még elhagyhatom a börtönné alakított sportcsarnokot. A kezében pénzérmék voltak, amit nekem adott az útra, és azt mondta, hogy vessem le a rabruhát, mert ha a rabruhában megyek ki, a rendőrök tudni fogják, hogy a börtönből szöktem meg, és üldözni fognak.
Elmondtam ennek a tanítóálomnak a jelentését is. A sportcsarnok a világot jelképezi, amely az általa kínált testi örömökön keresztül rabul ejti az emberi lelkeket. Az ő élerejükből és életenergiájukból tartja fenn magát, mint az összes emberi rendszer. Ha az ember rájön, hogy át van verve, és börtönben van, megpróbál kiszabadulni onnan. Ahogy szoktuk mondani, keresi a módját, hogy kiszálljon a mókuskerékből. A stadion bejáratánál lévő őr Jézus Krisztus volt, aki azt mondta, hogy csak úgy mehetek ki, ha leveszem a rabruhát. Na de mi a rabruha jelentése ebben a példázatban? A bűneim, a régi természetem, az Isten és embertársaim ellen elkövetett vétkeim, amelyektől úgy szabadulhatok meg, ha kérem Istent, hogy tárja fel, hogy őszintén megbánhassam azokat. Hozzon fel minden mocskot, ami mélyen a szívemben lapul, amiről már rég meg is feledkeztem. Ha a belátás és a megbánás megtörténik, ahogy Jézus mondja, Isten megbocsátja azokat, és soha meg nem emlékezik róluk. A legtöbben nem tudják, hogy minden egyes bűn, amit valaha elkövettünk mindaddig a lelkünkben marad, amíg nem szembesülünk, őszintén meg nem bánjuk, és Isten meg nem bocsátja azokat. Jézus szavai szerint a bűnök addig terhelik a lelket, és addig rombolják az életünket, amíg meghalunk azok következtében, vagy személyesen hozzá fordulunk, hogy megszabadítson minket azoktól, és újjászülje a lelkünket. A legtöbb vallás nem beszél az újjászületésről, mert ha az megtörténne, elveszítenék a híveket. Ugyanis az újjászületés után Jézus szavai szerint, Isten lelke személyesen tanítja, és vezeti az embereket az élet keskeny ösvényén. És nincs szükség arra, hogy bárki is tanítsa őket, mert a Szent Lélek megtanítja őket mindenre, és eszükbe juttatja mindazokat, amiket Jézus mondott, amíg a Földön volt. Ez maga a teljes szabadság, amit akkor kap meg az ember, amikor szabad akaratából úgy dönt, hogy Krisztushoz fordul, és a bűnbocsánat által leteszi az összes bűnét, ami megkötözte, és a börtönben tartotta őt. Más szóval leveti a rabruhát, levetkőzi a régi, bűnös természetét, hogy onnantól kezdve ne az elbukott modern társadalom értékrendje szerint élje az életét, ami megbetegíti, és megöli a lelket, hanem Krisztus szavai szerint, amiben gyógyulás és élet van úgy a lélek, mint a test számára.
A pénzérmék, amiket a kezembe adott, a talentumok, a bizonyságok, és a tanítások, amiket az ő szava által kapunk, és amelyek azáltal, hogy megosztjuk embertársainkkal, megóvnak minket attól, hogy visszafolyjunk a régi, képmutató, istentelen életünkbe. A Magasságos Isten nem ok nélkül ad ilyen álomképeket és allegóriákat, hisz mint tudjuk, cirkusz és kenyér kell a népnek. A cirkusz és a világ hazug eledele, amit a képernyőkön keresztül kapunk, tart benne minket ebben az anyagias, földhözragadt életvitelben, amely lassan de biztosan, anélkül, hogy észrevennénk, felemészti a lelket.
A kutya alaposan megsétáltatva, a börtönből való szabadulás példázata elmondva. Ezt követően azt kérte tőlem a húgom, hogy aludjak én is náluk. De még mielőtt visszatérnénk a lakásba, el kell mondanom, mi történt aznap, hogyan csapott be engem is a húgomat leuraló szellemiség. Ráadásul azok után, hogy közel tíz éve járok ezen az úton, és a Mindenható Isten tanít engem éjjel és nappal. Miután elmondtam az éjszakai figyelmeztetést, a tűzoltókkal, akik ki akarták oltani az igazság tüzét, tovább beszélgettünk. Reményt adó történeteket hozott fel bennem Isten Lelke, amelyeket megoszthattam a két húgommal és a sógorommal, és amelyeket (látszólag) mindenki örömmel fogadott. És elértem a tékozló fiú történetéhez amely Isten jóságáról, megbocsájtásáról szól. Arról, hogy ő nem akarja, hogy bárki is elvesszen, és Ő senkit sem utasít el, aki belátva bűneit, hozzá fordul megbocsátásért, új életért. Ezen a ponton megaláztam magam, és őszintén bocsánatot kértem a húgaimtól, amiért gyermekkoromban bántottam őket. Bevallom, jól eső érzés volt, így egyszerre mindkettőjüktől bocsánatot kérni a gyermekkoromban elkövetett gonoszságokért, amiket az akkori eszemmel elkövettem, és amiknek csak most érzem a súlyát, miután Isten megnyitotta lelki szemeimet. Az álmatlanságtól és félelmektől gyötört húgom is bocsánatot kért mindenkitől a múltban elkövetett vétkeiért. Együtt sírtunk, és együtt nevettünk. Viszont annyira örültem annak, hogy látszólag visszakaptam a földi testvéreimet, hogy hirtelen szinte mindent figyelmen kívül hagytam, amit az Úristen az elmúlt időszakban mutatott, és amire figyelmeztetett. Annyira akartam hinni, hogy most már minden rendben, hogy fel sem tűnt, hogy nem mindenki a múltban elkövetett vétkei miatt sír, hanem van, aki saját magát siratja. Kissé bolondul vádoltam magam mindenért, még azért is, hogy ítélkeztem, amikor csak azt mondtam, amivel Istentől megbizattam. És akartam hinni, hogy a másik húgomat is az Úristen vezette egész eddig a pontig. Megjegyzem, hogy amíg a Isten szaváról beszéltem, ő úgy tett, mint aki, nem csupán érti, hanem egyet is ért azzal. Ennek következtében én magamat vádoltam, hogy mostanig rosszul láttam a dolgokat, és ítélkeztem. És hirtelen elfelejtettem, hogy Isten milyen jeleket és figyelmeztetéseket adott az ikrekkel kapcsolatosan. Tehát annyira jó akartam lenni, és annyira jól akartam csinálni, hogy hirtelen még Istennel is szembementem azáltal, hogy figyelmen kívül hagytam az Ő figyelmeztetéseit, amiket az elmúlt hónapokban adott nekem. Bár nem voltam elbizakodott, titkon bíztam abban, hogy mindaz, amit eddig megismerhettem, képes megvédeni attól, hogy átverjenek engem. Lehet, hogy meg is tudott volna védeni, ha nem hagyom figyelmen kívül Krisztus szavát, miszerint nem azok a személyek az én családom, akikkel együtt nevelkedtem, hanem azok, akik az Ő kegyelme által újjászülethettek, új életet kaptak, és örömmel meg is vallják ezt.
Tehát az érzelmek teljesen becsaptak egem. Ezért is lepődtem meg azon, hogy a betegeskedő húgomat még a délután történtek után is megkörnyékezik a félelmek.
És most folytatom a történetet a kutyasétáltatás végétől, amikor arra kér a húgom, hogy aludjak náluk. Ezen a ponton, mint említettem már én sem voltam beszámítható, mivelhogy nem az Élő Isten szava, hanem az érzelmeim vezettek. Ennek ellenére az Úristen mindent felhasznált arra, hogy egy teljesebb képet kapjak arról a szellemiségről, amely nem csupán a szingli húgom házát uralta le, hanem rajta keresztül az ő ikertestvére otthonába is beköltözött.
A nappaliban lévő óriáskanapén bőségesen volt hely mindhármunknak. A hálóban pedig sógorom próbálta pótolni azt az alváshiányt, amit az elmúlt napokban a felesége mellett felhalmozott. Az éjjeli lámpát felkapcsolva hagyták, ami megvilágította a szobát, és a szoba falán lévő ‘műalkotásnak’ számító festményeket, amelyek azt hivatottak jelezni, hogy azon a helyen milyen mértékben vert gyökeret a pusztító. Én általában napszaktól függetlenül, ha elfáradok, úgy tudok aludni mint a baba. De abban a szobában egy percet sem aludtam. Viszont annak nagyon örültem, hogy az álmatlanság által meggyötört húgom két órán keresztül megszakítás nélkül tudott pihenni. Azonban két óra után megébredt, és jöttek a félelemhullámok, amelyek miértjét én, az érzelmek által bevakult állapotomban, nem érthettem. Az feltűnt már korábban is, hogy az ikertestvér folyamatosan masszírozza, gyúrja a húgát. Reggel még az volt az érzésem, mintha ebbe a masszírozgatásba akarna elbújni előlem. Miután felébredt a húgom, annyira durván kezdte masszírozni őt, hogy szinte nekem is fájt. Már-már az a benyomásom támadt, hogy épp a masszírozás által erősödnek fel benne a félelmek, a masszírozás tudatosítja benne, hogy ő nagyon beteg, és ‘kezelésre’ szorul. A húgomat megkörnyékezte a félelem, és a sírás. Közben próbáltam volna Zsoltárokat mondani, de az a masszírozás szinte még nekem is elviselhetetlen volt. Nem akartam szólni, nehogy megbántsam a húgomat, de végül poénosan azt mondtam, hogy ejsze ne masszírozd, mert ha meg találja szokni, még legalább húsz éven keresztül megállás nélkül masszírozhatod. Ekkor ő abbahagyta a testvére masszírozását, és én ledöbbentem, amikor a húgom saját magát kezdte tépni. A kezeit, a vállait, a nyakát stb. Ekkor éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Olyan részletei vannak ennek a történetnek, amelyek nagyon el vannak rejtve az én szemeim elől. Mivel egyre romlott a húgom állapota, felkeltünk, és elindultunk az éjszaka közepén sétálni. Itt következik az a rész, amikor a húgom egy közös séta után Istenre lett bízva, amikor elszakadt tőle az ikertestvér, és ő egyedül folytatta az utat, végül pedig mindenféle probléma nélkül hazament, és otthon töltötte az éjszakát. A következő reggelen javasoltam sógoromnak, hogy keressék meg azt a házaspárt, akiket az Úristen meggyógyított, és megszabadított, akiket ők is ismernek, és akik örömmel megosztották volna velük gyógyulásuk és szabadulásuk történetét, hogy erőt és reménységet meríthessenek abból. Ezt követte az ő döntése, miszerint nem éltek ezzel a lehetőséggel, hanem lementek az ő édesanyjához Marosfalába, ahol a húgom belement a Marosba.
Ezt az epizódot nem részletezem, mert már korábban leírtam.
Az öngyilkossági kísérlet hírével az ikertestvér keresett meg engem. Miután megtudtam, mi történt, felhívtam édesanyánkat, akit annak ellenére, hogy az Úristen heteken keresztül próbált felkészíteni ezekre a szomorú eseményekre, nagyon lesújtott az anyatárs telefonhívása, miszerint a lánya megpróbálta eldobni az életét.
Ezt követően a húgommal reggelig sétáltunk a város utcáin úgy, hogy én még mindig át voltam verve. Azt hittem, hogy egy oldalon vagyunk. Bementünk egy benzinkúthoz, ahol vettünk valami szendvicset, és ahol több, mint egy órát időztünk. Itt ő már csinált olyan dolgokat, amelyekből egyértelműen tudhattam volna, hogy az a szellemiség, amely őt vezeti, nem az, amit én Isten kegyelme által megismerhettem, és ami által valóságos gyógyulások és szabadulások történtek. Azt mondta, elment az ereje. A húgának szüksége volt erőre, és neki küldte. Majd újból feltöltődött. Bár ismertem ezeket az okkult praktikákat, és tudtam, milyen szellemiséghez tartoznak, ezen a ponton még jóhiszeműen láttamoztam ezeket a bejelentéseket. Tehát még mindig nem szóltam semmit, mintha teljesen egyetértenék a látottakkal. Ezután reggelig sétáltunk. Ő kért rá, hogy sétáljak vele, én meg eleget tettem a kérésének, hogy ne hagyjam magára ezekben a szomorú órákban. Ő nem nagyon beszélgetett, én meg beszéltem neki azokról a csodálatos dolgokról, amiket a Mindenható Isten az elmúlt években cselekedett. Meghallgatta, amit mondtam, és egyetértően hümgetett, mint akinek egyáltalán nem idegen, amiről beszélek. Én pedig mindvégig figyelmen kívül hagytam Jézus azon intését, hogy amiatt nem tudnak az emberek hinni az igazságban, és nem tudnak megszabadulni a hazugságok és a bűnök börtönéből, mert inkább szeretik az emberek dicséretét és egyetértő elismerését, mint a Mindenható Isten dicséretét, ami a lelki béke, és ami akkor adatik, amikor azt cselekedjük, amit Ő mond. Magyarul az egymás dicsérgetésével elszakítjuk magunkat az Élő Isten lelkétől, aki a lelkiismeretünkön keresztül is próbál minket figyelmeztetni, hogy ne gyarló és beteg embereknek akarjunk megfelelni, akik szintén gyógyulásra szorulnak, mert az a veszedelembe visz. Hanem válasszuk inkább az Ő szavát, és az Ő lelke általi vezettetést, ami az élet keskeny útján tartja azokat, akik letették az életüket a kereszt elé… mert mindaz, aki ezt a döntést még nem hozta meg, még mindig ki van szolgáltatva az elbukott emberi gondolkodásnak, jól hangzó okoskodásoknak és tanácsoknak, amelyek veszélybe sodorják az ember életét, mint ahogy a húgom esetében is tették.
Egy adott pillanatban az okkultizmus rabjává vált húgom megállt, és hálát adott a hold fényének, amiért sokszor vigasztalta őt a bajban. Ezen a ponton sem szóltam semmit. Haladtunk tovább az úton. Korábban és az út során is többször beszélt arról, hogy ő szabad, és békében van az ő lelke. Ennek ellenére egyszer csak hangosan zokogva rogyott le a földre és sírt, mert azt mondta átérzi a húga és az ő férje fájdalmát. Egyszer teljes békében volt, legalábbis úgy látszott. Aztán pedig a földön fetrengve zokogott a teher alatt, amelyek a vállaira nehezedtek. Ahogy az írás mondja, tűzbe és vízbe hajította őt a lélek.
Jézus azt mondja, hogy jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik meg vagytok terhelve, és én nyugalmat adok nektek… mert az én terhem könnyű, az én igám gyönyörűséges. Ennek jelentése az, hogy aki megtér bűneiből, és akinek megbocsájtást nyernek a bűnei, és aki őszintén vágyik arra, hogy az Élő Isten szava irányítsa az életét, azokról a mi Atyánk leveszi a terheket. És mivel az emberek szava helyett az Ő életet adó szavára figyelnek, nem fognak már fölösleges terheket halmozni, és cipelni a sírig.
Ő ezeket a szavakat már többször is hallhatta. Nem csupán általam, hanem egy kedves barátnője által is, akit szintén az Úr Jézus kegyelme és szeretete mentett fel a rossz múlt, és a felhalmozott életellenes cselekedetek terhe alól. Ennek ellenére, nem akarta letenni, továbbra is ő akarta cipelni a terheit, amelyeket ugyanúgy, mint én és mindenki más, a bűnök által és az igazság ismerete hiányában magára vett. Ennek ellenére hálás vagyok a Magasságos Istennek, hogy megtartotta az Ő életét, és őszinte reménységem van afelől, hogy a legcsodálatosabb napon eljut arra a belátásra, hogy azoktól a terhektől, amelyeket emberi módszerekkel vettünk magunkra, emberi módon lehetetlen megszabadulni. Ezért óriási szükségünk van a Megváltóra, a Szabadítóra, akinek hatalom adatott arra, hogy ezeket a terheket le vegye a mi lelkünkről. Viszont ez nem történhet meg az ő személyes döntése és megtört szívből jövő fohásza nélkül. Ugyanis, mint mondhattam, bár ingyen van a bűnök bocsánata, a szabadulás és az igazság, Isten azt senkire sem kényszeríti rá. Mint ahogy a legtöbben személyesen döntöttünk arról, hogy bele megyünk a bűnök tengerébe, úgy arról is csak személyesen dönthetünk, hogy elfogadjuk-e Jézus Krisztus oltalmazó kezét, hogy a neki megadatott hatalom által kiemeljen a tengerből, vagy sem. Az ítélet pedig az, hogy aki minden, Istentől jövő, lehetőséget visszautasít, és továbbra is úgy dönt, hogy a saját kezében tartja az ő életét, attól a kegyelem elvétetik, és le kell arassa mindazt, aminek magvait elvetette. Ezért mondja az Úristen, hogy ne rejtőzködjünk tovább a sötétben, jöjjünk ki a világosságra addig, amíg még elérhető a világosság… mert sokak számára már közel van az az óra, amikor a világosság elvétetik, és marad az örök sötétség, amit Mennyei Atyánk az öngyilkossági kísérlet alkalmával a húgomnak megmutatott.
Folytatódott az éjszakai séta, és én, figyelmen kívül hagyva Isten figyelmeztetését, továbbra is emberi módon, és emberi jóhiszeműséggel próbáltam a húgom támasza lenni. Ennek köszönhetően ő sikeresen el tudta velem hitetni, hogy mindig is ‘egy oldalon’ voltunk.
Viszont reggel felé kibújt a szög a zsákból, amikor is megütközött az ‘istenfélelem’ szóban, és elkezdett vádolni azzal, hogy félelmet terjesztek. Én pedig elmondtam neki az ‘istenfélelem’ szó jelentését, amit a történet harmadik fejezetében részleteztem. Kedves szavakkal próbáltam közölni vele, hogy az istenfélelem azt jelenti, hogy mindenek előtt, mindenek fölött az Élő Isten szavára figyel az ember, ami megoltalmazza Őt minden bajtól. Elmondhattam, hogy épp ezért, aki Istent féli, annak senkitől és semmitől nem kell félnie az égadta világon. Ekképp az istenfélők, nemhogy megtelnének félelemmel, hanem inkább megszabadulnak attól az Isten kijelentett szavának ereje által.
Elmondtam, hogy azzal vádolt a másik húgom és a férje is, hogy félelmet terjesztek azáltal, hogy megosztom velük a figyelmeztetést, amit Úristen ad. Mivelhogy nem fogadták el azt, amit én Isten nevében szóltam, eljöttem tőlük, és hosszú időn keresztül egyáltalán nem kerestem őket, és ők sem kerestek engem. Ennek ellenére, amikor felütötte fejét a betegség, olyan félelmek jelentek meg a házukban, amelyek korábban soha. Megjegyzem, hogy ezt megelőzően az ikrek majdhogynem rendszeresen találkoztak, hosszasan sétáltak, és beszélgettek egymással, és engemet még csak nem is láttak.
Bizonyságot tettem arról hogy akik istenfélővé lettek, érdekes módon nem félelemmel telítődtek, hanem reménységgel és életörömmel, ami épp annak köszönhető, hogy nem a saját értelmükben bíznak, hanem Isten szavában. Nem a saját erejükre támaszkodnak, hanem Isten erejére. Nincs megfelelési kényszerük az emberekkel szemben, mert tudják, hogy ők csak Istennek felelnek. De mindhiába beszéltem neki ezekről a dolgokról. Ő egyre erőteljesebben vádolt, hogy mennyire rossz az, amit én csinálok. Mindezt azok után, hogy tudomást szerezhetett azokról a csodálatos dolgokról, amiket Isten tett azokkal, akik hallgatták a beszédemet, őszinték megbánták bűneiket, és az életüket a Krisztus kezébe helyezték.
Ekkor erőteljesen megjelent bennem a kérdés, hogy ki az, melyik szellemiség az, aki nem akarja, hogy az Élet Szerzője és az élet Ura legyen az ő élete felett az úr. Hát nem az, aki a maga ura akar lenni?
Krisztusról ezt mondja a próféta: ő az, „akin az Úrnak lelke megnyugoszik: bölcsességnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke.” Ézs 11:2
Tehát Jézusnak nem volt ciki félni Istent. Épp ezért nem is kellett félnie semmitől ezen a világon. Az, hogy ő Istent félte, azt jelentette, hogy engedelmes volt Neki a haláláig, ami által le is győzte a halált. „Mert én nem magamtól szóltam; hanem az Atya, a ki küldött engem, ő parancsolta nékem, hogy mit mondjak és mit beszéljek.” Jn 12:49
Képzeljétek el, mi lenne ebben a világban, ha az olyanoknak adatna meg, hogy legyőzzék a halált, akik, figyelmen kívül hagyva az élet törvényeit, a saját maguk urai akarnak lenni. Képzeljétek el, mi lenne, ha örök életük lenne azoknak, akik az életüket nem az Úristenre bízták, akitől azt kapták, hanem a saját értelmükre. Bizony, aki uralkodni akar a maga életén, mások élete felett is megpróbál uralkodni.
Ha Krisztus gyönyörködött az Úr félelmében, és azáltal mindvégig engedelmes volt az Ő szavának, ki az, akit zavar az Úr félelme? Nem az, aki maga is úr akar lenni?
Jézus épp azért lett úr, – ahogy az írás mondja, urak ura, királyok királya, – mert nem akart úr lenni, és mert megalázta magát Teremtője előtt. Mi pedig épp azért kell szenvedjünk, mert erre képtelenek vagyunk, mert mi magunk akarunk uralkodni a saját életünk felett, és mások élete felett is. És épp ez az édenkerti elbukás lényege: Elfordítva tekintetét az Úrról, az Élet Uráról, úrrá tette magát az ember. A férfi uralkodott a nő felett. A nő pedig a gyermek felett. A férfi felett pedig más férfiak uralkodtak. És így jött létre a Bábel, a piramis hierarchia.
Vegyük észre, hogy a magyar nyelv mennyire egyértelműen elmondja, hogy miről szól az általunk létrehozott édenen kívüli állapot. Mit tesz a férfi? ELVESZI a nőt feleségül. MAGÁÉVÁ teszi őt. ELVESZI AZ Ő ÁRTATLANSÁGÁT. És mint ahogy az elbukás történetében meg van írva, URALKODIK FELETTE.
„Az asszonynak monda: Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szűlsz magzatokat; és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad.” 1Moz 3:16
Egy barátom nyolcvanvalahány esztendős nagymamája ezt mondta. „Én nem hiszem el, hogy a kígyó beszélt. Úgy gondolom, hogy a tiltott gyümölcs az volt, hogy ők egymáshoz matattak.” Látjátok, milyen kegyelmes a Magasságos Isten? Egy egyszerű, alázatos asszonynak a Biblia ismerete nélkül kijelentette az igazságot. Igaz, hogy több, mint 8 évtizedre volt szükség ehhez, de a lényeg, hogy megtörtént. Miért mondta ez az asszony, hogy nem hiszi, hogy a kígyó beszélt? Hát azért, mert Isten sem hitte, hogy a kígyó beszélt, hisz Ő nem is teremtett beszélő kígyót. Viszont miután Ádám ahelyett, hogy megvallja, hogy vétkezett azzal, hogy elfordult Istentől és az asszonyra hallgatott, Évára hárított, őt hibáztatta. Éva sem vallotta be, hogy bűnt követett el azáltal, hogy a testi szépségével, a bujálkodással elfordította Ádám tekintetét az Úrról, hanem tovább hárított, megvádolva a kígyót. Igen ám, de mivel Isten nem teremtett beszélő kígyót, a kígyó szerepét valaki más kellett átvegye. Vajon van-e legalább egyetlen személy az olvasók között, akinek az Úristen kijelentette, hogy kire hárult a kígyó szerepe? Bízom benne, hogy igen.
A kígyó szerepe a gyermekre hárult, akit Évának a bűn, a bűn tagadása, és a hárítás miatt, ahogy az írás mondja, fájdalommal kell szülnie. És így teljesedik be az írás, amely azt mondja, hogy a gyermekeknek szenvedniük kell az „atyák” vétkei miatt. Na de kik az atyák ebben a kijelentésben? Hát az istent játszó, nők felett uralkodó férfiak, és a gyermekek felett uralkodó nők. Anyukák és apukák, akiken keresztül a Sátán érzéstelen, termelő-fogyasztó biorobotokká teszi a gyermekeket. Merthogy az atyák, avagy az apukák és az anyukák nagy része nem Isten törvényei szerint nevelik a gyermekeiket, hanem az emberek által létrehozott, erkölcsileg egyre inkább hanyatló nyugati társadalom törvényei szerint. A Bábel, a Szodoma és a Gomora törvényei és értékrendje szerint, amelyek az amerikai szórakoztató ipar jóvoltából a képernyők közvetítésével bekerülnek az apukák és az anyukák fejébe és lelkébe. Így adja át a legtöbb anyuka meg apuka az ő gyermekét az ördögnek, akit Jézus emberölőnek nevez. De ma már úgy is mondhatnánk, hogy az ördög adja kölcsön a gyerekeket a szülőknek finanszírozásra, merthogy a neveltetésüket teljes mértékben ő biztosítja az anyukák és az apukák pénzéből, életidejéből és életenergiájából. Amint az előző fejezeteben is írtam, e szomorú valóság meglátása okozott elhordozhatatlan kínokat a húgom lelkének, amelyekkel ő tudatlanul épp ahhoz a gyilkos szellemiséghez fordult segítségért, amely a fennálló problémát okozta. Ez a szellemiség pedig, – amely Jézus szavai szerint emberölő volt a kezdetektől fogva – a segítség látszatát nyújtva, megpróbálta megölni a húgomat. És mivelhogy nem sikerült, úgy döntött, hogy megpróbálja elhallgattatni őt a pszichiátriai szerek segítségével. Megkísérli elérni azt, hogy a hivatalosan kapható tudatmódosító szerek hatására ő újból egy mintaanyuka legyen, aki abban fogja támogatni a gyermekeit, amit a képernyőkön keresztül az ördög mond az egész világnak, ennek a velejéig romlott, amerikai mintára épült, testimádó, lélektelen nyugati társadalomnak.
Azt hiszem, egyre érthetőbbé kezd válni, hogy miért mutatta a Mindenható Isten abban az álomban, hogy akik ahelyett, hogy szembesülnének eddigi tetteikkel, és őszinte bűnbánatot tartanának, ki akarják oltani az igazság tüzét, az életükkel fognak fizetni. Mert, amint megvan írva, Isten nem csúfoltatik meg. Igen, Ő maga a kegyelem, Ő maga a szeretet, de amit mi figyelmen kívül hagyunk, az, hogy Ő maga az igazság is, és az ítélet. Nekünk eddig csak az Ő szeretete kellett és az ő kegyelme. Az igazságot, Jézus Krisztus szavát, és az ítéletre való figyelmeztetést visszautasítottuk, és elvetettük. És azáltal Isten féltő szeretetét és kegyelmét is megtagadtuk. Ő a kegyelmét és a szeretetét azért adta, hogy éljünk azáltal. De mi úgy döntöttünk, hogy visszaélünk azzal. Ezért következik most az igazság tüze, és az ítélet, amely lesz, akit megéget, és lesz, kit új életre ébreszt.
Aki megértheti, értse meg, hogy ezt az eltorzult, anyagias, testimádó, lélektelen társadalmat miért zavarja az istenfélelem fogalom.
Ezt mondja Jézus: „Aki felemeli magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felemeltetik.” A pénznek, a jólétnek és a kényelemnek köszönhetően ma már mindenki a maga ura akar lenni, vagy ahogy földi édesapám ironikusan mondogatta: mindenki privatizált. Aki pedig, a maga ura akar lenni, felemeli saját magát, és nincs szüksége arra, hogy az Ég és a Föld Teremtője uralkodjon az élete felett. Ezért zavarja őt annyira az a szó, hogy istenfélelem. Aki ismeri a Biblia kijelentéseit, tudja, hogy az Antikrisztus szellemisége az, amelynek nincs szüksége istenfélelemre, és amely saját magát felemeli, a maga urává teszi. Ézsaiás és Ezékiel próféta könyvében pontosan meg van mutatva, melyik az a jellem, az a szellemiség, amelynek nincs szüksége sem Istenre, sem istenfélelemre, és amely saját magát emeli fel. (Ézs 14.13, Ez 28:2) Viszont ha csak annyit tudunk Krisztusról, hogy ő megalázta magát, és istenfélő volt, akkor abból egyértelműen következik, hogy az Antikrisztus ennek a szöges ellentéte. Nem féli Istent, nincs is szüksége Isten szavára, mert ő a saját maga megváltója. Ezért mindig saját magáról beszél, saját magát dicsőíti. A saját módszerei, technikái által akar megszabadulni, mert képtelen belátni és beismerni bűneit, és azt mondani, hogy gyarló, romlandó testben megrekedt emberként neki is hatalmas szüksége van Isten könyörületére, és arra, hogy valaki kifizesse a kártérítést az általa okozott károkért, és a váltságdíjat az ő bűneiért, hogy a lelke szabadulást nyerjen a bűnbocsánat és az Élet Szavának ismerete által.
A modern spiritualitás, a New Age ezotéria, az okkultizmus azt hirdeti, hogy mindenkinek meg vannak bocsátva a bűnei. Sőt, még odáig is elmennek, hogy azt tanítják, hogy az a probléma, hogy az ember nem tud megbocsájtani önmagának. De ezek mind a Sátán tanai. Ugyanis, amint a rész nem teheti magát egésszé, és amint egy jármű képtelen megjavítani saját magát, úgy az ember sem bocsájthat meg önmagának, és nem tudja helyrehozni az általa elkövetett hibákat. Ezért szüksége van arra, hogy valaki, aki sokkal nagyobb hatalommal rendelkezik, mint ő, megtegye ezt őérte. Ezért, akinek az Élő Isten megbocsájtott, akitől Ő elvette a bűnöket, és azok terhét, annak nincs szüksége arra, hogy megbocsásson saját magának. És akit szeret, és felemel a Mindenható, annak nincs szüksége arra, hogy önmagát szeresse, és önmagát felemelje. Ezért mondhattam (talán az első fejezetben), hogy ez a sok önszeretet, önmegvalósítás, önfejlesztés, önsegítés nem istentől való, hanem az Antikrisztus szellemiségétől. És aki önmagát akarja szeretni, önmagának akar megbocsájtani, megtagadja Istent, elszakítja magát Tőle. Ezért is lett megírva:
„…hogy az utolsó napokban nehéz idők állanak be.
Mert lesznek az emberek (ön-)magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok,
Szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői. Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői. Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét.” 2Tim 3:2
Tehát hazugság, hogy Isten mindenkinek megbocsájt. Teljesen biztos, hogy aki továbbra is önmagát akarja megvalósítani, és nem az Élő Isten akaratát, ami élet, és saját magát akarja megváltani, ahelyett, hogy elfogadná Isten kegyelmi ajándékát, annak Isten nem bocsátja meg bűneit, nem engedi el az adósságát. Hogy miért? Azért, mert az ilyen az Istentől kapott szabadságot továbbra is a bűnök halmozására, és az élet ellen fordítaná. Ezért senki se ámítsa magát azzal a hazugsággal, hogy Isten mindenkinek megbocsájt, mert Ő a feltétel nélküli szeretet. Ezt az ezotéria, a modern spiritualitás mondja, és nem a Mindenható Isten, Jézus Krisztus testének feltámasztója. Isten csak azoknak bocsájt meg, akik meg akarják látni, hogy mi okozta a betegséget, a bajt. Azoknak, akik őszintén meg akarnak térni abból a hazug, testimádó, képmutató életmódból, ami a fájdalomhoz, a lelki gyötrelemhez, ez esetben majdhogynem egy emberi élet elvesztéséhez vezetett.
A fentebb leírtak alapján teljesen egyértelműen kijelenthetjük, hogy az Antikrisztus szellemisége által leuralt embereket zavarja az istenfélelem szó, akik önmaguk urai akarnak lenni, akik önmagukat akarják helyrehozni, akik saját maguk erejéből, emberi módszerek és emberi tanítások által akarnak megszabadulni azoktól a terhektől, amelyeket a bűnök által magukra vettek.
Akik a Krisztushoz tartoznak, olyanok, mint ő. Megalázzák magukat az Élő Isten előtt, és mivel félik az Urat, semmi mástól nem kell féljenek, mert, ahogy a szoltár mondja, az Úr az ő védelmezőjük, pártfogójuk, szabadítójuk, vigasztalójuk. Ezért nem emberekben, hanem az Ő szavában bíznak.
Bizonyára, ha én jobban megaláztam volna magam az Élő Isten előtt, és ha nagyobb lett volna bennem az istenfélelem, ez a szellemiség nem tudott volna engemet is közel két napon keresztül az orromnál fogva vezetni, mert akkor nem az érzelmeimre, a saját jóhiszeműségemre figyeltem volna, hanem az Úristen szavára, aki már előre mindent kijelentett, és figyelmeztetett.
Az istenfélelem lényegét nem is tudnám egyszerűbben szemléltetni, mint az én hibám által, ami az istenfélelem hiánya miatt csúszhatott be ebbe a történetbe. Mivel az igazi istenfélő ember nem a láthatókra néz, hanem a láthatatlanokra, szinte lehetetlen őt megtéveszteni. Azonban, ha az istenfélelem meggyengül az emberben, a testi szemek, és azok látványa átveszi a Lélektől az irányítást, ami fájdalomhoz és tragédiához vezet.
Így hát a válasz arra a kérdésre, hogy vétkes vagyok-e a történtekben, az, hogy igen, mert ha igazán féltem volna az Urat és hűséges lettem volna minden szavához, nem engedtem volna magam megtéveszteni, sem az érzelgés, sem a földi szeretteimhez fűződő érzéseim, sem a történetben szereplő személyek mutatott képe által. Csak az Ő szavára figyeltem volna, és nem mondtam volna sem többet, sem kevesebbet, mint amit Ő nekem személyesen is kijelentett. Így talán elkerülhető lett volna a tragédia.
Másik bűnöm, amivel én is hozzájárultam ahhoz, hogy mindez megtörténjen, az volt, hogy korábban gyakrabban jártam a húgomék házába. Néha filmet néztünk, és sörözgettünk a sógorral. Mivel az Úristen belém helyezte az Ő szavának szeretetét, akkor sem tudtam másról beszélni, mint arról, amit Ő mondott, és mutatott nekem, és azoknak az embereknek, akiknek az életében csodát tett. Sokszor bizonyságokat is hallgattunk együtt. És nekem úgy tűnt, hogy őket is érdekelte, amiről beszéltem nekik. Ezért békességem volt arra, hogy néha találkozzunk, ha már úgy történt, hogy itt a Földön ugyanazon család tagjai vagyunk. Viszont volt egy dolog, amit én a rokoni kapcsolat miatt figyelmen kívül hagytam. Éspedig az, hogy ők nem éreztek késztetést arra, hogy a Krisztus kezébe helyezzék, és az Ő szavára bízzák, az életüket, és bár sok dicsőséges történetet hallottak, ami azokkal történt, akik az életüket teljes mértékben isten kezébe helyezték és az Ő szavára bízták, ők ezt a lépést nem tették meg. Több hívást és sorsjelzést is kaptak. Az Úristen nekik is adott álmokat. Még betegség által is figyelmeztette őket, ugyanúgy, ahogy korábban engem, és sok más embert, akiket megmentett. Sőt, az egyik legerőteljesebb figyelmeztetést épp a kicsi lányuk által kapták, aki a tragédiát megelőző hetekben súlyosan megbetegedett, és aki ezt kérdezte szüleitől: „Mostanában miért nem jár ide bátyus. Ennek a kislánynak az Úristen szintén adott egy figyelmeztető álmot a közelgő tűzről, mert, amint megvan írva, Isten a gyermekek ajkai által is szól.
Nem kárhoztatásképpen mondom, mert nem vagyok sem különb, sem jobb, mint ők. És ha valaki tékozolt, én elmondhatom, hogy nagyon sokat tékozoltam. Ha valaki vétkezett, én nagyon sokat vétkeztem. És kijelentem Isten és ember előtt, hogy méltó lettem volna a legsúlyosabb büntetésre, a halálra. Ennek ellenére nem azt kaptam, amit érdemeltem, hanem azt, amire szükségem volt ahhoz, hogy megmeneküljek. Először egy betegséget, majd pedig látást, tanítást, szembesítést, a bűneim bocsánatát és Isten oltalmát.
Viszont a történet szerves részét képezi, hogy úgy kellett volna nekik is az Úristen kegyelme, ahogy a legtöbb embernek kell, és ahogy régebb nekem is kellett: Kívánság szerint: Amikor szükség van, és amikor baj van, jöjjön, és oldja meg a problémákat. Azután pedig menjen vissza oda, ahol addig is volt, hogy mi továbbra is azt csinálhassuk, amit akarunk. Pontosan úgy, ahogy Aladdin is megsúrolta a csodalámpát, valahányszor segítségre volt szüksége, és előjött a segítő szellem a lámpából. És miután megoldotta a problémát, visszabújt a lámpába, hogy még véletlenül se zavarja az ő gazdáját kéretlen tanácsokkal. Sajnos ilyen és ehhez hasonló istenképekkel telt meg a mi fejünk a sok mese, a hazug misztikus tanok, és a szórakoztató ipar termékein keresztül. Ezért nem is csoda, hogy a legtöbb embernek olyan istenre van szüksége, aki csak akkor bújik elő az ő rejtekhelyéről, ha baj van. Azután pedig engedi, hogy azt csináljunk, amit akarunk, amivel a bajokat és a bűnöket egyre csak halmozzuk.
Ha valakit megkísértene az a gondolat, hogy nem helyes ezt elmondani, olvassa el, mit tett Jézus azokban a városokban, ahol tanított. (Máté 11:20)
Ugyanez történt kétezer évvel ezelőtt is, amikor Jézus a tíz leprást meggyógyította. Miután megkapták a gyógyulást, kilenc rögtön visszament abba az életvitelbe, amivel a leprát előidézte. És csak egy ment vissza Jézushoz, hogy gyógyulásáért hálát adjon az Ég és a Föld Teremtőjének, és megismerje az Urat. Azt az Urat, aki nem csak akkor akar megjelenni az életünkben, ha baj van, hanem az életünk minden pillanatában velünk akar lenni megóvva bennünket attól, hogy visszaessünk a bűnbe, az anyagiak és a testiség imádatába, hogy el ne vesszen a lelkünk. Ahogy az írás mondja, ő féltőn szerető Isten. Egyes fordításokban azt írja, hogy féltékeny. Tehát nem osztozik az Ő gyermekein az ördöggel. Épp ezért nem csupán meggyógyítja azokat, akik Hozzá fordulnak, hanem szüntelenül velük van, és tanítja őket. Szembesíti gonoszságaikkal, megdorgálja, de meg is igazítja, meg is vigasztalja, sőt mi több, meg is örvendezteti, meg is nevetteti gyermekeit. Ahogy Jézus mondja, és ahogy tapasztaljuk, jeleket és csodákat tesz velük, hogy mindig érezzék az Ő közelségét. Adja a mindennapi kenyeret, a lelki táplálékot, amely által megerősíti a lelküket. Szót ad az ajkaikra, hogy azáltal mások is esélyt kapjanak a gyógyulásra, a bűnök bocsánatára és a szabadulásra, jeleket és csodákat tesz, hogy még nagyobb legyen az ő örömük.
Viszont ez az Isten a legtöbb embernek nem kell, mert képtelenek elengedni a saját akaratukat, ami fájdalom és halál, az Ő akaratáért, ami békesség és élet. Az Úristen jelenlétében fennáll a veszélye annak, hogy az ÉN akaratom helyett az Ő akarata fog teljesülni. Így az ÉN elveszítené a kontrollt és az irányítást. Arról nem is beszélve, hogy a régi barátok, és a földi családtagok előtt nagyon ciki lenne, hogy valaki már nem saját magát dicsőíti, hanem azt, aki őt megmentette, nem a saját értelmében bízik, hanem az Atya bölcsességében. Nem a saját erejére támaszkodik, hanem a Mindenható erejére, ami legyőzte az ember ellenségét, a halált.
Bizony, a mai világban szégyellnivaló a gyengeség, a szegénység, és a lelki szegénység. A testi erő, a földi gazdagság, az emberi okosság pedig erény. Pedig épp ezek a dolgok okozzák a szenvedést és a lélek gyötrelmét.
Hogy néz ki az, hogy egy olyan vagány srác, mint Én, aki a fél világot bejárta, és sok földi csúcsot meghódított, és akire még mások is felnéztek, egyszer csak megvallja, hogy ő csak egy nyomorult bűnös ember, aki a rajongói és követői figyelméből élt, mint a sztárok, a híres és neves emberek, akikre felnéz a világ, és akik szintén az emberek figyelméből él-ősköd-nek.
Ezért nem kell ma már szinte senkinek az Úr, az Élő Isten, az Ég és a Föld Teremtője, aki Jézus Krisztus vére által kifizette a váltságdíjat a megtérő bűnösökért, és aki az Ő szavai által megmutatta azt az utat, amely visszavisz minket az igazi otthonunkban, ahonnét a kígyót, a koponyánkban lévő tekervényes állatot követve, eltékozoltunk.
Apropó tekervényes állat. Tudod-e mi a Golgota szó jelentése? Koponyák helye. Igen biza. A Golgotán, a koponyák helyén feszítették meg Jézus Krisztust, Isten egyszülött fiát, az ártatlant. És ma is a Golgotán, a koponyák helyén, a koponyánkban, a tekervényes agyunkban feszítjük meg őt, azáltal hatalmas pusztítást okozva magunk körül. Mindezt a spirituális fejlődés, a tudomány, a feltétel nélküli szeretet és a feltétel nélküli elfogadás nevében. Egymást ölelve, puszilgatva, egymásnak hízelegve, szép szavakkal kedveskedve megyünk a feneketlen szakadék irányába, és amikor észrevesszük, merre tartunk, még akkor is hallgatunk, nehogy valaki megsértődjön az ‘ítélkező szavak’ miatt, amelyeket Isten ad az ő gyermekei által a szelídek és az alázatos szívűek megmentésére.
Emlékezz az előző fejezetben leírtakra. Hova vesszük fel a fenevad bélyegét? A homlokunkra, a koponyák helyére. A gondolkodásunkra. Honnét vesszük fel a fenevad bélyegét? A fenevad képéről, a számítógép, a televízió, a telefonok képernyőiről. Pontosan úgy, ahogy Jézus mondta. Ő kétezer évvel ezelőtt nem mondhatta Jánosnak, hogy az ördögnek a tanai a média, a közösségi média és a hollywoodi szórakoztató ipar termékei által fognak bekerülni az emberek fejébe, mivelhogy akkor még ezek a dolgok nem léteztek. Ezért úgy fogalmazott, hogy a fenevad képén keresztül lesznek megvezetve az emberek, amely úgy fog beszélni hozzájuk, mintha élne.
„És adaték néki, hogy a fenevad képébe lelket adjon, hogy a fenevad képe szóljon is, és azt mívelje, hogy mindazok, a kik nem imádják a fenevad képét, megölessenek,” Jel 13:15
A földi testvérem hatalmas fájdalmakkal, félelmekkel, és szinte az életével fizetett egyrészt a saját bűneiért, másrészt pedig azért, hogy akik megértik ennek a szomorú történetnek az üzenetét, esélyt kapjanak arra, hogy az Úr Jézus nevét és az Ő életet adó szavát segítségül hívva, megszabaduljanak a fenevad képének csapdájából, mielőtt teljesen eltorzul, és kárba vész az ő lelkük.
Ne hagyjátok, hogy az ő szenvedése, amiről e sorok által ti is tudomást szerezhettetek, hiábavaló legyen. Az Úr nevében figyelmeztetlek alázattal és istenfélelemmel, hogy térjetek meg a bűnös, képmutató életetekből, a modern spiritualitás, a New Age ezotéria lélekgyilkos tanaiból, és fohászkodjatok a Mindenható Istenhez az Úr Jézus nevében, hogy meglássátok, mi van a szívetekben, és bűneitek megbocsátást nyerjenek. Kérjétek, és megkapjátok az újjászületés ajándékát. Mert a kegyelem hamarosan elvétetik, és akik minden figyelmeztetést figyelmen kívül hagyva, megmaradnak a hazugságban és a bűnben, elvesznek.
Mivel meggazdagodtunk, és hatalmas kényelemben élünk, úgy érezzük, hogy urai vagyunk az életünknek, és a kezünkben van a kontroll, de ez az ördög csapdája, amivel ő megtéveszti és kizsákmányolja lelkek millióit ezekben az időkben. A földi jólét és a modern spiritualitás okozta illúzióban figyelmen kívül hagyjuk azt az egyszerű tényt, hogy senki sem tudhatja, mikor jön el számára az utolsó óra, amikor már nem lesz több lehetőség arra, hogy megszabaduljon bűnei, életellenes cselekedetei terhétől.
Ezért mondja Péter apostol, hogy most, ha halljátok, az Úristen figyelmeztető és életre hívó szavát, ne keményítsétek meg a szíveteket, hogy el ne vesszetek. Nem biztos, hogy a számodra lesz még egy ilyen erőteljes figyelmeztetés, amely által ráébredhetsz arra, hogy a mai napig milyen szellemiség uralta a te életed. És megtörténhet, hogy utoljára olvashattál arról, amit Isten mond, miszerint e Földön nem adatott más név, és más hatalom, amely által meg lehet szabadulni az okkultizmus, a New Age spiritualitás csapdájából, mint az Úr Jézus Krisztus neve, és az ő hatalma, amellyel legyőzte az ember legnagyobb ellenségét, a halált. Apostolok 4:22
Lehet, hogy számodra ez volt az utolsó figyelmeztetés:
„Jaj a föld és a tenger lakosainak; mert leszállott az ördög ti hozzátok, nagy haraggal teljes, úgymint a ki tudja, hogy kevés ideje van.” Jel 12:12
„…mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen:” 1Pet 5:8
A következő fejezetben, még teljesebb képet kapunk arról, hogy mi okozta a húgom számára a félelemrohamot, és hogy a pusztító utálatosság mi által kapott hatalmat az ő életében.
Ez az írás a tartalom megváltoztatása nélkül, a forrás megjelölésével szabadon terjeszthető azzal a reménységgel, hogy valakinek a hasznára válik. Meggyőződésem, hogy nem az én családom az egyedüli család, és nem az én szülővárosom az egyedüli város Kárpát-medencében, ahol meggyökerezett, és folyamatosan pusztít az okkultizmus. Ezért jól jöhet Isten féltő figyelmeztetése más helyeken is.
Aki pedig kíváncsi arra, milyen sors vár azokra, akik minden figyelmeztetés ellenére az okkultizmust akarják éltetni, olvassa el a Királyok első könyvének 18. fejezetében, mi lett a Baál és Jézabel prófétáinak sorsa. A Jelenések könyvének 2. részében a 20. bekezdéstől pedig le van írva, mi vár azokra, akik a Jézabel szellemiségével manipulálják az embereket, akár a kereszténység, akár a modern spiritualitás leple alatt.
Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!
Első rész: https://is.gd/jGTDVo
Második rész: https://is.gd/DbJ6rQ
Harmadik rész: https://is.gd/YWe98x
Negyedik rész: https://is.gd/rpqezt