Gyerekkoromban egy ököl nagyságú kővel behasítottam a húgom fejét. Mielőtt a követ elhajítottam volna, azt hittem, jól látom a helyzetet, nincs ahogy bárkinek is sérülést okozzon a levegőben száguldó kő. Tévedtem. Utólag kiderült, hogy rosszul láttam a helyzetet. A kő a húgom halántéka mellett landolt, és betörte a koponyáját. Isten kegyelmes volt hozzánk, és nem engedte, hogy tragédiába torkoljon az én tisztán látásom.
A legtöbb lélek nem azért fog kárba veszni, mert nem lát, hanem azért, mert nem lát, és eközben azt gondolja magáról, hogy lát.
Isten el tudja venni az ember vakságát, ha ő tisztában van azzal, hogy vak. De senkit sem tud megszabadítani, aki vakságában azt képzeli magáról, hogy pengeéles az ő látása. Sőt, még oklevelet, elismervényt is szerez embertársaitól arról, hogy jól látja az élet dolgait.
A te elismervényed, miszerint jó a látásod, kitől származik? A vakoktól, vagy attól, aki az életével bebizonyította, hogy átlát a bűn és a hazugság fekete fátylain?