Elöljáróban szeretném elmondani, hogy én ezotériából/okkultizmusból szabadultam!
Nem is akármilyen szintről. Bizonyos területeken „mesteri fokozatot” szereztem, nemcsak tanultam, hanem napi szinten műveltem is, „segítve” ezzel rokonaimat, embertársaimat, de ezt most nem részletezném. Ezt az időszakomat egy másik anyag tartalmazza.
A lényeg, hogy mindezeknek a tevékenységeknek az lett az eredménye, hogy olyan lelki és fizikai (testi) megtöretésben volt részem, hogy kívántam a halált. Az utolsó napomon hazaérve zokogva földre estem, és kértem az Istent, hogy ha még van számomra valamilyen mentsége, megoldása, akkor segítsen; vagy ha a lelki gyötrés elmúlhat azáltal, hogy meghalok, akkor nagyon szépen kérem, vegye el az életemet most!
Mivel Hozzá fordultam, volt megoldása számomra. Másnap felhívott egy régi barátnőm, elhívott egy hétvégi programra, amire – számomra is meglepő módon – azonnal igent mondtam, holott már jó ideje remeteként éltem, minden időmet a nyomorúságom mélyítésével töltve.
Ott beszélt nekem a teremtésről, Istenről, Jézusról, imádkozott értem (nem emlékszem, mi volt az imában, csak arra, hogy zokogtam), és ott átszakadt valami.
Onnantól fogva napi igényem volt, hogy keressem Istent. Olvastam az evangéliumokat egyiket a másik után, bibliai filmeket néztem (vizuális típusú emberként nekem az is nagyon sokat segített). A vágy, hogy meg akartam ismerni Istent, Jézust, egyre mélyebb gyökeret vert bennem.
Természetesen az újjászületésemet követően nekem is volt pusztai időszakom. Mivel jó munkása voltam addig az ördögnek, futószalagon szállítottam hozzá a lelkeket, nem adott könnyen! (Igen, kemény harc folyik a lelkekért!!) Nekem ez az időszakom kb. 1,5 évig tartott (meg is érdemeltem az előzmények alapján), főként fizikai jellegű. A lelki megnyugvás nagyon hamar jött. Egy hét múlva már nyoma sem volt az éjszakai rettegéseknek, nemalvásoknak. Mivel ez az Istentől jövő békesség nekem akkor a mindent jelentette a szörnyűséges időszakom után, még inkább kerestem Istent, nem akartam ezt a békességet elengedni, hisz ott leltem biztonságot, nyugalmat. (Jn 14:27 Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen!).
A fizikai szenvedés viszont még tartott egy jó ideig és természetesen egy orvos sem tudott segíteni rajtam. Sokszor sírva imádkoztam, de már eszembe nem jutott más megoldást keresni. Csak az ima és az Isten keresése töltötte ki minden szabadidőmet.
Jónéhány hónapig így voltunk mi „kettecskén”. Olvastam, imádkoztam, kaptam egyre több megértést, álmokat. Aztán gondoltam, hogy jó lehet olyan emberek társaságában lenni, akik szintén újjászülettek, akikkel tudok erről beszélgetni. Elém került egy bizonyos, keresztény konferencia nevet viselő rendezvény.
„Kicsike (ifjú) keresztényként” azt gondoltam, hogy aki keresztény, mindenki újjászületett, megtért és nekik is vannak megértéseik. Aztán elég hamar rájöttem, hogy ez sajnos nem így van…. Sőt! Még a prédikátorok sem feltétlenül!
Úgy éreztem, el kell mennem arra a keresztény konferenciára. Még a barátnőmet is befűztem, ő pedig hagyta, hogy tanuljak a magam útján… Pedig ő 17 éves kora óta hitben járt. Akkor még fizikailag nagyon nem voltam jól és bevallom őszintén, reméltem, hogy ott meggyógyulhatok. Volt külföldi prédikátor is, szóval nekivágtam.
Jó (vagy rossz) szokásom volt, hogy hátul ültem le, mondhatni közel a menekülési útvonalhoz. Ez most is így történt. Már az elején csendben imádkoztam: „Uram, nem tudom, itt mi fog történni, de kérlek, csak azt engedd be a szívembe, ami igaz, ami Tőled való!”
Aztán volt dicsőítés, nagy hangon prédikálás, buzdítás, aztán hullottak az emberek. Értem ezt úgy, hogy voltak ott úgynevezett elkapó emberek, aztán akik dőltek hátra, azokat gyengéden lesegítették a földre és betakarták őket.
Néztem, és olyan furcsa érzésem volt, hogy ez tényleg…. Istentől? Így? Ez így csoda? Meg természetfeletti? A végén a külföldi prédikátor osztott kenetet kézrátéttel. Gondoltam, lehet, ki kellene próbálni, hátha az hozza meg a gyógyulást…. Lementem. Kicsit azért féltem, mert sokan hanyatt estek, ahogy a homlokukhoz érintette a tenyerét. Újfent imádkoztam, hogy ha nem Tőle való, ne engedjen át semmit!
Hála Neki, nem történt semmi. Hanyatt sem estem, de nem is gyógyultam meg. Aztán voltak még extrém események a helyszínen (néhányat saját szemmel láttam, és utána a fotókat is feltöltöttek az oldalra), mint pl. aranypor hullott a prédikátorra, mindene fénylett, meg olaj fakadt a tenyeréből. Volt, akinek a foga vált arannyá, vagy a cipője kapott aranyos fényt, stb.
Annyira kontrasztos érzéseket ébresztett bennem, hogy napokig ezen gondolkoztam, és nem tudtam hova tenni, és feldolgozni a látott eseményeket.
Utólag visszagondolva elmondhatom, hogy ezt is kipróbáltam, és megkaptam a védelmet is a mindenható, élő Istentől!
Ugyanakkor engedte, hogy (a későbbiekben) bejárjak minden utat, hogy aztán a végén teljesen Hozzátaláljak.
Elmentem dicsőítő koncertekre is. Akkor voltak olyan dalok, amik nagyon megérintettek, átjárta az egész belsőmet, átéreztem az Isten szeretetét, és hálás szívvel folytak a könnyeim, hogy miből szabadított ki engem. Néha jó a zene, egy-egy dal megérint minket, szembesít, tanít, emlékeztet, hogy honnan jöttünk, és Nélküle sehol sem lennénk. Van, aki pl. egy dal hallatán tért meg, de úgy igazán. Ami közelebb visz Istenhez, amíg nem válik az egész élményhajhászássá, addig jó. Amíg nem azért járunk oda, hogy újra és újra élményt szerezzünk, nem az ajándékért, hanem az ajándékozóért, addig helyénvaló lehet.
Akkoriban még nagyon érzékeny voltam, és ezek simogatták a lelkemet. Ott is többen kérdezték, melyik gyülibe járok, mondtam sehova. Mondták: „de kell tartozni valahova és az jó dolog”. Kicsit ez is nyomást gyakorolt rám, gondoltam biztosan így helyes, így kell csinálni és még mindig vágytam hasonló emberek társaságára, akikkel beszélgethetek ebben a témában. Aztán körülnéztem a városban és egy modernebb gyülekezetet választottam.
Oda el-eljártam, hátsó sorban leültem, figyeltem. Észrevettek, odajöttek, imádkoztak értem, hogy megtaláljam az igazi, nekem való gyülekezetet. Ha mentem, beszélgettek velem. Az elején. Aztán hagytak. Nekem pont így volt jó. Mentem, meghallgattam, ami megérintett, megjegyeztem. Láttam a dinamikát, hosszas dicsőítés, míg lázba jössz, felfokozott hangulatba kerülsz; aztán lelkesítés az adakozásra (sokszor úgy, hogy galád embernek érezd magad, ha nem adakozol), utána volt a prédikáció. Voltak különleges alkalmaik, rendezvényeik, azokra is elmentem néha. Valahol ez is az istenkeresésem része volt.
Egyszer volt egy – talán holland –, prófétának nevezett vendégük. Volt, akikhez személyesen odament, prófétált négyszemközt, aztán prédikált. Hozott magyar nyelvre lefordított könyvet is, hogy hogyan válhatunk mi is prófétává, mondhatni hogyan tanulhatunk ebbe bele. A könyv ingyenes volt, aki kérte, de lehetett adakozni cserébe.
A prédikáció után volt valami kenet-, vagy áldásosztás. Én most is kértem Istentől, hogy csak azt engedje át, ami valóban Tőle való és tiszta, vagy tanításomra válik. Csak ki kellett menni a színpad elé, aztán mindenkinek rátette a fejére a kezét és mondott valamit. A legtöbbnek megrogyott a térde. De úgy igazán. Az enyém most sem. Aztán annyi volt a feladat, hogy oda kellett fordulni a mellettünk állóhoz, és mondani neki, ami jön. És lám, folyamatosan tudtam beszélni ahhoz a fiatalemberhez, akit soha azelőtt nem láttam. Én főleg imádkoztam érte, aztán egy rövidke, próféciának tűnő valamit is mondtam. A végén megöleltem, éreztem, hogy beleremeg az egész teste és szinte belezuhant a karjaimba, teljesen kiment az erő a lábából. Ezen én magam is nagyon meglepődtem. Kicsit ugyan hízelgő volt számomra, hogy talán Isten engem is szeretne használni valamire, mert addig úgy gondoltam, hogy biztosan mindenki mást szeretne, csak engem nem… De valahol éreztem, hogy ez megint csak olyan furcsa és kicsit fenntartásokkal kezeltem. Mint magát az egész alkalmat…. (Elnézést kérek az illetékesektől, ha az a vendég valóban próféta volt és Isten hívta el erre a szolgálatra, de én az ott megélt tapasztalataimat írtam le.)
Egy idő után úgy éreztem, hogy nem egy ilyen karizmatikus – élménycentrikus – gyülekezet lesz a megfelelő, pedig ha valakinek, akkor nekem aztán volt élményem bőségesen, és elég mélyenszántóan az ezotériában eltöltött időmben.
Mivel akkoriban minden lehetséges módon kerestem, kutattam Istent, Biblia, filmek, zenék, bizonyságok, dokumentumfilmek stb. által, így láttam egy amerikai mozgalomnak is a dokumentumfilmjét. Bizonyságok, gyógyulások, prédikációk. Aztán láttam, hogy lesz Magyarországon is konferenciájuk. Mivel én még mindig a megtérésem utáni pusztámat jártam (másfél évig) és még mindig meg szerettem volna gyógyulni, mindenképpen el akartam oda menni. Azt gondoltam, ott biztosan meggyógyulok. Nagyon elszánt voltam. Annyira, hogy bár augusztusra volt meghirdetve a konferencia, még a pontos helyszínt sem közölték, csak a két lehetséges helyet, de én már tavasszal lefoglaltam a szállásomat, ami mindkét helyhez elég közel volt, bármelyikben legyen is az esemény. Aztán a nyár elején megnyitották a regisztrációt. Nagyon örültem, felmentem az oldalra, és néztem hova vegyek jegyet. Aztán nem tudtam rákattintani. Gondoltam, még van idő, és. bezártam az oldalt. Időnként felmentem az oldalra, megnyugvással konstatáltam, hogy még van jegy, de mégis mindig ugyanaz lett a vége. Már elég közel voltunk a rendezvény időpontjához, rávittem az egeret a jegyvásárlásra, és…. és megint nem tudtam rákattintani. Valamiért nem ment. VALAKI nem engedte. Aztán töröltem a szállásfoglalásomat is. És hogy véletlenül se tudjak spontán elmenni, esetleg helyszínen jegyet átvenni valakitől, bejött egy olyan program pont arra a hétvégére, amire el kellett mennem. Ez volt az én védelmem. Az én jóságos mennyei Atyám akkor éppen így vigyázott rám!
Hogy miért nevezem én ezt védelemnek? Mert az ezotériában töltött éveim során olyan nyitottságom volt és olyasfajta érzékenységem, hogy – tekintve a megtérésem közeli időpontját – még mindig könnyedén „megfertőződhettem” volna hasonló szellemiséggel. Még a lelki gyógyulás (puszta) fázisában voltam, még nem tisztultam meg teljesen az ezotéria okozta sebekből és annak a szellemiségétől.
A rendezvény után visszanéztem a felvételeket, és láttam „kenetosztás” közben összeeső, földön fetrengő, rángatózó, szinte önkívületi állapotban lévő embereket. Ijesztő volt!! Hasonlókat láttam annak idején a kundalini beavatásban részesült embereken. Kontrollálatlan rángatózások, rohangálások, szinte akrobatikus mozdulatok…. félelmetes. Hát ettől mentett meg engem az Isten!
Egy másik rendezvényen is – szintén egy egyszeri alkalmon – már elkezdődött a dicsőítés. Nekem akkoriban a zene által könnyebben ment a „megérkezés/átszellemülés”, hogy a világi életemből átváltsak az Istennel való kapcsolódásra. Már ment a zene egy ideje és nem jött az érzés. Nem értettem mi történt. Kimentem, egy kicsit, félrevonultam, elcsendesedtem, és megkérdeztem: „Mi történik, Uram?” Szokatlan módon azonnal jött a válasz: „Csak ülj csendben, és figyelj!” Visszamentem, és figyeltem.
Rövidesen azt láttam, hogy másokra hatott a zene. Aztán jöttek a fiatalok, mondtak ezt-azt, prédikációnak nem nevezném, lelkesítettek, aztán a színpad előtt köztük is elkezdődött a fetrengés, az önkívületi állapot. Rácsodálkoztam, és elszomorodtam, hogy ez kezd szinte már természetes elemmé válni a legtöbb rendezvényen. Aztán nem adtam ennek több időt, onnan is hamar eljöttem.
Hogy „akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukat szolgálja” (Róma 8:28), az teljesen nyilvánvalóvá vált az életemben. Mint annak idején, mikor még ingát használtam, akkor az ingán keresztül kaptam Tőle üzenetet. Akkoriban az egyetlen értelmezhető, és egyben utolsó ingás üzenetet. Ez volt a kérdésem: „Ne használjam?” A válasz pedig ez volt: „Igen!” Holott azelőtt már hónapokig összevissza, gyakran értelmezhetetlen jelzéseket kaptam az ingával, és órák elteltével sem jutottam semmilyen eredményre. Nem működött, megtérésem előtt már hónapokkal sem.
Szóval Isten bármilyen eszközt képes használni, hogy szóljon hozzánk. Mondhatni a saját, személyes eszköztárunkon keresztül. Neki valóban nincs lehetetlen!
„Én vagyok az Úr, minden élőnek Istene. Van-e számomra lehetetlen?” (Jeremiás 32:27)
Volt még egy úgynevezett missziós ház, ami akkoriban alakult. Nem is tudom, hogy kerültünk oda. Talán az a srác hívott el, aki a prófétás rendezvényen mellettem állt, és erőtlenül remegtek a térdei. Néhányszor voltunk ott. Először az is olyan tisztának tűnt.
Emlékszem, egyszer volt ott egy kisgyerek, kb. 6-8 éves lehetett, az egyik tagnak a kisfia volt. Sírt folyamatosan, nagy fájdalmai voltak. Nagyon sajnáltam szegénykét. Többen imádkoztak érte, aztán egyszer elcsíptem egy mondatot: „Nem értem! Már meg kellett volna gyógyulnia az ima hatására!”
Ők is azokat az amerikai csodaprédikátorokat mímelték, akiknek még működött is néha a „gyógyítás”. Persze azt nem tudjuk, hogy a tünetmentesség meddig tartott. Látták, hogy így csinálták, gondolták ez tuti módszer, de a kisfiú sajnos nem lett jobban. Valami komoly betegsége volt. Nem tudom, végül mi lett vele.
Mivel én még mindig sokkal jobban érzékeltem a láthatatlan dolgokat, az egyik alkalommal már ment a dicsőítő zene, és olyan heves szívdobogás és nyugtalanság, zaklatottság érzés tört rám, hogy ki kellett mennem. A friss levegőn igyekeztem magam összeszedni, megnyugodni. Ott jobban lettem, de tudtam, hogy nem fizikai bajom van, csak valami ott a helyszínen fizikai tüneteket okoz, de nem betegség. Valami olyan jelenlétet érzékeltem, hogy nem bírtam tovább ott maradni. Soha többet nem mentem vissza.
Végül ők is becsatlakoztak egy erősen karizmatikus gyülekezetbe.
Aztán még elmentem a történelmi egyházak egyikébe. Csak úgy. Az egy fiatalos, de szélsőségektől mentes (bár néhány fiatalnál volt rá némi nyitottság), békességet árasztó kis gyülekezet volt. Ott volt lehetőségem egy kiscsoportba is becsatlakozni. Mivel főként fiatalok voltak, őket nagyon érdekelte az én megtérésem. Honnan jöttem és hogyan, tekintve, hogy ők az ezotéria/okkultizmus veszélyeinek hatványozottan vannak kitéve, hiszen ők már szinte ebbe születtek bele. Más csoportokba is elhívtak és többször kellett erről bizonyságot tennem. És ekkor már tudtam párhuzamot vonni és bemutatni az okkultizmust magát és az okkultizmust a kereszténységben. Mivel ebben élnek, rengeteg kérdésük volt. Valójában az ide történő becsatlakozásomnak volt értelme. Sokaknak tudtam erről beszélni, tehát hiszem, hogy időnként egy-egy gyülekezetben is lehet valamilyen Isten általi elhívásunk!
Mint ahogy azt sem mondhatom, hogy a dicsőítő zene, vagy a filmek minden esetben rosszak. Volt, hogy egy dal annyira megérintett, hogy gyalog hazáig sírva imádkoztam egy barátomért. De úgy igazán, szívem legmélyéből!
Visszatérve még ehhez a gyülekezethez, a gyülekezetvezető kérte, hogy egyszer találkozzunk, szeretne többet tudni rólam. Ő még addig nem hallotta a bizonyságomat. Akkor ő is megismerte. Életem nagy csalódása volt, ami utána következett. Nem hibáztatok senkit, nem tudhatom, hogy a különböző egyházakban hogyan oktatják a teológiát; ki milyen személyiség; fejből, vagy szívből prédikál-e; tanult szakmája, vagy szívből jövő hivatása-e; van-e rálátása, tapasztalata, tanulmánya azzal kapcsolatban, amiket én neki az újjászületésem előtti életemről meséltem.
Miután bizonyságot tettem, csak ennyit mondott: „Köszönöm, hogy elmondtad, meghallgattam, de én ezzel nem tudok mit kezdeni!”
Rájöttem, hogy ő talán soha nem hallott effélét. Úgy tűnt, tényleg nem tud hozzászólni és talán tényleg az volt a legjobb, hogy őszintén reagált.
Csak az a kérdés merült fel bennem, hogy ha nekem utógondozásra lenne szükségem, akkor vajon ők hogy tudnának nekem segíteni??
Mert bizony a megtérés után jön a kísértés, a puszta. Nem tűnik el minden rossz varázsütésre!
Ha szükségem lett volna még segítségre, ők vajon miben tudtak volna támogatni?
Ezek voltak röviden az én tapasztalataim. És így, hogy leírtam az elmúlt évek tanulságait, egyben ráébredtem, hogy mindenféle gyülekezeti háttér és nagyobb emberi segítség nélkül gyógyultam meg. A megsebzett, összetört szívemet Jézus begyógyította és valóban Ő tanított, vezetett végig.
Mikor elkezdtem keresgélni, el-elmenni egy-egy gyülekezetbe, rendezvényre, eleinte még örültem annak, amit láthattam. Hogy végre „tiszta körülmények között” láthatom, ahogy Isten munkálkodik. Vannak megtapasztalások, élmények és milyen jó, hogy ezeket keresztényként élhetem meg, végre a tiszta térfélen játszva tapasztalhatom meg. Aztán ahogy telt az idő, a mindenható Isten megmutatta és adott megértést, rálátást arra, hogy ezek ugyanolyan mocskok, mint amit az ezotériában, okkultizmusban tapasztaltam meg, csak aranypapírba van csomagolva. Azaz kiváló a marketingje, ezzel egy álbiztonságot adva az embereknek. Azt hiszik, ez jó, hogy ők Istennek tetsző életet élnek, és üdvözülnek.
De ahol Isten jelen van, ott nem hanyatt-esés és kontrollálatlan érzelemkitörések vannak, hanem térdre-borulás, istenfélelem és szentség.
Nem köteleztem el magam egyetlen gyülekezethez sem (csak Jézusnak) és ha néha el-elmegyek valamilyen eseményre, vagy alkalomra (ma már elég ritkán), igyekszem nagyon éber lenni. Mivel engem az ezotériában is durván megvezettek, aztán majdnem ugyanazon a vonalon mentem tovább a kereszténység égisze alatt, én már igencsak óvatos és tartózkodó vagyok. Tudom, hogy ha sokat járok valahova, sokat hallgatok valakit/valamit, hogyan hathat rám, hogyan működhet az ember életében az a csoportdinamika, amiben tartósan benne van. Ezért ezt igyekszem elkerülni. Én azt szeretném tudni, amit Jézus tanít nekem. Személyesen nekem! Ahogyan a lelki haldoklásomból kiemelt, megújított és utána is végig vezetett, és tanított, és ahogy teszi ezt ma is!
„Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem. Aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak.” (János 14:21)
Alvásparalízis a keresztény konferencia után:
„Még egy rövid kiegészítés:
Az ominózus augusztusi nagy, nemzetközi konferencia után (amire én végül nem mentem el) találkoztam az egyik karizmatikus gyülekezeti taggal, aki mesélt arról, hogy milyen jó volt! Kaptak ők is kenetet/áldást kézrátétellel (olyan borulóst, térdrogyóst).
Elmesélte, hogy voltak problémáik a párjával, és a konferencia után (nem tudom, mennyi idő telt el) éjszaka arra ébredt a párja, hogy nem tud megmozdulni, mintha ülnének rajta, valami teljesen ránehezedett. Reggel pedig karmolásnyomok voltak – ha jól emlékszem – a mellkasán (kb. mint a horrorfilmekben).
Még engem is meglepett, hogy hívőként ilyen megtapasztalásuk volt. Nekem a spiris időszakomban volt alvásparalízisem és hasonlók.
Mondtam neki, hogy esetleg át kellene gondolni, hogy milyen „kenetet/áldást” kaptak ott…
Erre igencsak felháborodott, megsértődött a feltételezésen, aztán gyorsan el is köszönt.”
Felhívás:
Akinek ilyen, és ehhez hasonló lesújtó élményekben volt része, és a magasságos Isten megszabadította őt, ne hallgassa el, mi történt vele, mert rengetegen vannak megkötözve hazug vallási mozgalmak által, és nem látják a kiutat!
| Rm 8,19 | Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. |
| Mt 10,27 | A mit néktek a sötétben mondok, a világosságban mondjátok; és a mit fülbe súgva hallotok, a háztetőkről hirdessétek. |
Ez történt vele a kereszténység előtt: