Miként próbálom a saját akaratomat Isten akarata helyére csempészni? Például ismétléssel.
Ami korábban Isten kegyelméből egyszer és megismételhetetlenül megtörtént („a szél fú, a hová akar…”), azt az „úgy volt, így lett, tehát ha úgy, akkor így” gondolatmenetét követve újra elő akarom idézni. Isten kezéből a magaméba akarom venni. Csinálok belőle egy merev „ha, akkor” programot.
Így születnek a szokások, a hagyományok, a szertartások, a vallások, a hiedelmek, a babonák, a gyakorlatok, a módszerek, a tudományok, a rendszerek. Akarásból, ismétlésből és számítgatásból.
Mert az elme, az emberi értelem, és az én számára csak az irányítható (márpedig az én irányítani akar), amit ki tud számítani. És csak azt tudja kiszámítani, ami ismételhető.
Így gépiesedik el az ember. Azzal, hogy mindent irányítani akar, tehát ismételhetővé tenni, kiszámíthatóvá. Ezért uralkodnak el rajtunk egyre jobban a gépek. Csak azt a gépiességet tükrözik, ami bennünk van. Aki pedig nem fordul Istenhez, és nem kívánja a lélek elevenségét, az a gép halottságát választja. Az az ember mosolyogva hagyni, sőt kívánni fogja azt is, hogy gépeket építsenek belé, és ezáltal még gépiesebb („tökéletesebb”) lehessen.
El lehet jutni odáig, hogy egy android vagy egy kiborg vallásosabb lesz az embernél: hajszálpontosan végrehajtja majd a szertartásokat, az utolsó betűig hűen betart mindent, a perselybe is mindig példásan bedobja a pénzt, és embereket megszégyenítően őszinte gyónása végén tökéletesen áhítatos képpel olyan szépen mond el majd tíz miatyánkot és öt üdvözlégyet, hogy az emberek, ha vannak még, a csodájára járnak.
Mert mindehhez nem kell semmi lélek, semmi elevenség. Miféle elevenség van az ismétlésben? A régihez ragaszkodva a régivel akarom előidézni, ismét átélni azt, amit már átéltem. Nem volt elég, amennyit Isten adott belőle, nekem több kell. És akkor, amikor én akarom. Ahelyett, hogy fogékony lennék az újra, ami Istentől jön, én inkább ismétlek. Azt meg egy halott gép is tud. Nap mint nap láthatjuk, hogy ebben a halott gépek leköröznek bennünket. Akkor meg mit erőlködünk?
Az ismétléssel, a szokásokkal, s a többi, voltaképpen Istennek akarok parancsolni: Ha ezt és ezt teszem, akkor elvárom, hogy az és az történjen. Ha megfigyeltem (vagy csak úgy vélem), hogy A a kívánatos B-t okozta (netán azt hallottam, hogy azt okozza), akkor újra meg újra megteszem A-t, hogy B történjen.
De ha nem történik meg, akkor sincsen semmi baj, mert ez talán csak azt jelenti, hogy kitartóan kell próbálkoznom, és akkor csak megtörténik majd! Máris csináltam magamnak egy hiedelmet, egy babonát a szokás mellé.
Istenem, könyörülj rajtunk!
Minek nekünk az ismétlés? Jaj már, hát azért, mert így tanul az ember. A pici gyerek is így tanul meg járni és beszélni.
Tényleg? A gyerek nem követ semmilyen módszert, nem végez semmilyen gyakorlatot, szertartást. Nem hajlítja be 1500-szor egyformán a lábát, hogy bejárassa az idegpályáit. Számára a járni tanulás nem az az unalmas ismétlődés, amit a felnőttek testedzés címén fogcsikorgatva csinálnak. Számára a beszélni tanulás nem az az erőlködés, amit nyelvórákon sokan végeznek. Ha hagyják (nem erőltetik), még olvasni és írni is könnyedén, örömmel tanul meg.
Nem agyból nyomja, úgymond. Nem elhatározásból, elképzelésből, tudásból. Egyáltalán nem is nyomja: nem erőlteti. Csak azt teszi, amire Isten készteti. Ha ennek a bukott testnek szüksége van is ismétlésre, a pici gyereknél alighanem még ez is Isten gazdagsága által történik meg. És ahogyan a gyerek járni meg beszélni tanul, újdonságként éli meg az egészet. Játéknak. Hát lerí róla a lelkesedés! Az öröm. Még a bukások sem szegik kedvét (csak a túlbuzgó emberek).
Figyeld meg: ahogyan egyre jobban átveszik a gyerekek „fejlesztését” a mindenbe belekontárkodó emberek, a végén oda fogunk jutni, hogy a gyerekek sem járni, sem beszélni nem tudnak majd.
És a nagyokosok egyre csak duzzasztani fogják az ismereteket, minden apró mozdulatnak lesz majd egy agyonszakosodott szakembere, a beszéd minden elemének egy szakértő gyógypedagógusa, a gyerekeket pedig az anyjuk hasából kivágva rögtön járodába és beszéldébe viszik, ahol szépen elsorvad kezük, lábuk, nyelvük, miközben a szakértők komoly képpel kongatják a vészharangokat, még korábbi beavatkozásokat sürgetve: Magzati gyógytornát! Génmódosítást! Nanotechnológiát! Mindent! (A Sátán meg ott vigyorog a hátuk mögött.)
Elkanyarodtam. Ismétléstől a tudáshoz. Vagy mégsem kanyarodtam el?
Az ismétlés a tudás anyja, tartja a mondás. Igen, a tudásé. A tudás fájáról. Ahonnét halált hoztunk magunkra.
Egy dolgunk lenne csak, egyetlen egy: Istenre bízni mindent. Tenni, amire indít, menni, amerre hív. Mi meg inkább szokásunk szerint a tudás fájáról zabáljuk magunkba a halált.
A halálba tanuljuk magunkat.
A halálba okoskodjuk magunkat.
A halált ismételjük,
a halált gyakoroljuk,
a halált programozzuk magunkba,
a halált szokjuk,
a halált hagyományozzuk,
a halált valljuk,
a halált dicsőítjük.
2023. május 13.
Forrás: szabadulas.github.io/az-ismetles-a-halal-anyja/
https://kialtoszo.hu/kovacs-magyar-andras-leleplezese/
https://kialtoszo.hu/spiritualis-bunozok-szekelyfoldon/