Sok igazságkeresőnek az a panasza, hogy senki sincs az ő környezetében, aki hasonlóképpen gondolkodna, mint ő. Ezért egyedül érzi magát. Mint tudjuk, az Úristen elválasztja az övéit a világtól, akik többé nem fogják jól érezni magukat abban a közegben, amelyben korábban egész jól elvoltak. Mint tudjuk, ez a különválasztás szükségszerű ahhoz, hogy Isten átformáljon bennünket, beszéljen hozzánk, és elkezdjen tanítani. Viszont az Ő jelenlétében, a kijelentések és megértések özönében kizárt dolog, hogy egyedül érezze magát az ember.
A magány és az egyedüllét szorongató érzése akkor lesz úrrá valakin, amikor a régiek már nem okoznak örömet számára, de még nem ismerte meg az újat. Az igazság ismeretében elképzelhetetlen, hogy bárki is magányosnak érezze magát. Sőt, az igazságnak szerves részét képezik az emberi kapcsolatok, amelyeken keresztül a mindennapi kenyér, Isten életet adó szere másokhoz is eljut.
Egyértelműen kijelenthető tehát, hogy aki magányos, akit az egyedüllét gyötör, az valahol elakadt az igazság megismerésének útján. Körülbelül az történhetett, hogy a vőlegény udvarlását, szeretetét és ajándékait elfogadta a menyasszony, de a hűség jegygyűrűjét nem húzta fel az ujjára. Aki azt felhúzta, annak nincs ideje sem az unalomra, sem a magányra.
… mert aki jegyben jár a vőlegénnyel, és tőle kapja a mindennapi kenyeret, folyton meg is töri, meg is osztja azt az éhezőkkel. Az ilyen egy percig sem lehet magányos, sem búskomor, mert a kenyér megtörésének és megosztásának az öröme felülhaladja a kenyér elfogyasztásának örömét.