Vakok vagyunk. Nem vettük észre, hogy azáltal, hogy a testet vádoljuk, a lelket is öldököljük. Ki mondta, hogy folyton vádoljuk a testet? Átestünk a ló túlsó oldalára.
Nem a testet kellene vádolnunk, hanem a lélek kívánságát cselekednünk, hogy azáltal elvegyük az alkalmatosságot a testtől. És a lélek cselekedetének öröme szabaddá tenne bennünket. De mi ehelyett főállásban a testet vádoljuk, és azáltal a lelket is gyötörjük, taszítjuk a feneketlen szakadék irányába. Ebből lesz ám a világosság. Olyan, hogy addig futunk fejjel a falnak, míg végül meghal a testtel együtt a lélek is.
Őrült és öngyilkos, aki a testet vádolja, mert a test a térbe és az időbe zárva nem lehet tökéletes. Csak Isten lehet tökéletes, mert Ő Lélek, és nincs bezárva a tér és az idő korlátai közé. Viszont a test nem lehet az, mert egymillió impulzus éri őt, és a legjobb szándék mellett is késéssel jelenik meg rajta a jóindulat. És amikor ezt észrevesszük, máris megvádoltuk a testet, és hátba szúrtuk a lelket. Azután meg Istennel viaskodunk, hogy mit képzel magáról?
Még meddig?