Azt láthatom, hogy amíg az ember meg nem látja saját bűnösségét, addig nem tud megbocsájtani. Amíg nem tud megbocsájtani, addig neheztelés van benne, nehéz az ő lelke, mert súlyos terheket cipel magán. Amikor pedig meglátja a saját bűnösségét, mert alázattal Istenhez fordul látásért, megérti, hogy neki is óriási szüksége van Isten könyörületére, az Ő bocsánatára. És ha Tőle kéri, meg is kapja azt. Ha megkapja, másnak is tud adni abból, függetlenül attól, hogy kérnek-e tőle bocsánatot, vagy sem.
Én hiszem, hogy Julia meg fog gyógyulni, amennyiben, akik körülötte vannak, a kereszt elé teszik azokat a terheket, amelyeket cipelnek. Mivel én nem nagyon foglalkozok mással, mint azzal, hogy próbálom megismerni az igazságot, annak azon részét, ami itt a Földön megismerhető, sok látást és megértést ad az Úristen. Nem dicsekedhetek azzal, hogy teljesen összeállt már a kép, de sok mindent megláthattam, ami ahhoz szükséges, hogy letehessem az összes fölösleges terhet, amit saját emberi ambíciómból és vakmerőségemből elkövetett bűneimmel magamra vettem.
Induljunk ki abból, hogy az életünk idővonalán valahol mindketten elhagytuk az ártatlanságot, az édent. És onnantól kezdve értelemszerűen, már nem ártatlanok voltunk, hanem ártalmasok, durvább szóval élve, fenevadak. Ártottunk embertársainknak, szeretteinknek, magunknak, és Teremtőnk ellen is vétkeztünk. Ezért Ő kénytelen volt megengedni a büntetést, mert ha nem engedi meg, mi azt hisszük, hogy már annyira pozitívan tudunk gondolkodni, és olyan szépen tudunk mosolyogni, hogy kizárt dolog, hogy valami ne legyen rendben az életünkben. Tehát Isten büntetésének célja nem az, hogy tönkre tegyen minket, hanem az, hogy legalább a nyomorúságunkban szembesülhessünk azzal, hogy mivé lettünk, miután kijöttünk a gyermekkorból, az édenből. És ha szembesülünk, mint tékozló fiúk, tudjunk visszamenni Hozzá, hogy Ő megbocsáthassa bűneinket, tisztára mossa lelkünket, és gyermekeivé fogadjon, formáljon minket.
Miről szólt a mi barátságunk? Az egyetértésről. De hogy érthettünk volna egyet, ha egyikünk sem ismerte az EGY-et? Ezért egyetérteni csak az elbukott emberi gondolatokban, és bűnös elképzeléseinkben tudtunk. Néha sörözgettünk, néha filozofálgattunk együtt. Sőt, még Jézusról is beszéltünk, miközben nagyokat kirándultunk. De miről szóltak ezek a kirándulások, baráti összejövetelek? Szó szerint arról, hogy ki-rándultunk, és kirándítottuk egymást Isten jelenlétéből. Én teccikeltem a te tévelygésedet, te pedig az enyémet. Hisz azt javasolják az életmód tanácsadók is, hogy bátorítsuk egymást, legyünk ott egymásnak, nehogy valamelyikünk egyedül maradjon az ő Bábele építésében.
Valószínűleg te nem voltál sem bűnösebb, sem képmutatóbb, sem paráznább, mint én. Ugyanabban a korban születtünk, ugyanazt a trendet, ugyanazt a divatot, ugyanazt a devianciát és ugyanazokat a bűnös hajlamokat örököltük. Olyan bűnöket, amelyek nem maradhattak következmények nélkül, mert ha úgy maradtak volna, és úgy maradnának, szó szerint a lelkünkkel kellene fizetnünk az élettel szemben felhalmozott adósságunkért. Tehát a következmény valójában nem is büntetés, hanem kegyelem a Magasságos Isten részéről, hogy megláthassuk, hogy már csak a moslék maradt számunkra, amit ha elfogyasztunk, ételmérgezésben fogunk elveszni a mérgezett lelki táplálék miatt, amit ártatlanságunk elvesztése óta mindketten két pofára zabálunk.
Az ‘énakarattal’ irányított pozitív gondolkodás és életszemlélet nekem is kb. annyit segített, mint neked. Én sem úsztam meg, hogy beleessek annak csapdájába. Ez pedig úgy belenyomta a fejem a modern társadalom moslékos vályújába, hogy szinte megfulladtam. Én nem jókedvemből fordultam Istenhez, hanem azért, mert éreztem, hogy számomra a moslékos vályú a végállomás, ahol ha nem váltok irányt, nekem befellegzett. Meggyőződésem, hogy a tékozlásnak ugyanazt az útját tapostuk mindketten hosszú ideig. Útjaink csak látszólag különböztek, de a valóságban ugyanannak a széles útnak egy másik sávján futottunk. Néha más volt a környezet, mások voltak a statiszták, de ugyanazon feneketlen szakadék irányába rohantunk mindketten.
Ártatlanságunk alkonyától fogva mindketten belekezdtünk a saját Bábelünk építésébe. Ez a Bábel pedig a hazugságokra, bűnökre, paráznaságra, hazug társadalmi sémákra épülő földi birodalmunk volt, amelynek mi voltunk a királyai. Meggyőződésem, hogy nem véletlenül lett COVID (corona vírus identitás) a járvány neve. Hisz mindannyian megvalósítottuk, és királlyá tettük önmagunkat a saját életünk, és mások élete felett.
A kígyó azt mondta, hogy olyanok lesztek, mint Isten. Miért, Isten milyen? Isten Úr. Ti is urak lehettek, ha tanultok, okosak, intelligensek, erősek, poénosak és szépek lesztek. És ím, megvalósult. Urak lettünk. Már csak azzal kell szembesülnünk, hogy a fejünkben lévő, hosszú, szürke, tekervényes kígyó hazudott, mert noha urak lettünk, a mi uralkodásunk gyilkolással, és az életünk elvesztésével jár, éppen úgy, ahogy Isten megmondta.
A szeretet, a barátság és a családiasság nevében szorgalmasan asszisztáltunk, és önkénteskedtünk egymás Bábelének építésében. És barátokként gyakran összejöttünk, hogy megdicsérjük egymás Bábelét, amely felhőkarcolóvá nőtte ki magát a sok hamis emberi dicséretnek köszönhetően. Isten lelke által olvasva, a Biblia minden sora teljesen érthető. Mit tett ezután az igazi Úr, a Mindenható Isten? Összezavarta a nyelvünket, hogy ne értsük egymást, és ne asszisztáljunk tovább a Bábel építésében. Más helyen azt írja, hogy a tévelygés erejét bocsájtotta ránk. Megint más helyen azt mondja, hogy gonosz lelket bocsájtott ránk, és közénk, hogy pártütés történjen közöttünk. És ez még mindig kegyelem, hogy ne építsük tovább a Bábelt, mert a toronynak előbb vagy utóbb le kell omlania, és minél magasabbra épült, annál nagyobb lesz a zuhanás, és kisebb a túlélés esélye. Ezért bejött a képbe a legtitkosabb és egyben a legkedveltebb bűn, a paráznaság, ami még több ellenszenvet és még nagyobb zavart okozott a közös nyelvben, a hamis egyetértésben. Végül már beszélni sem tudtunk egymással. Egyetlen parancsolat sem maradt, amelyet számtalanszor meg nem szegtünk volna. Aki gyűlöli embertársát, már gyilkosságot követ el a szívében, mondja az Úr. Tehát gyilkoltunk is. Többször, mint gondoltuk. Végül már az a fránya pozitív gondolkodás és életszemlélet sem segített rajtunk, mert a gonosz lelkek szorgalmasan végezték munkájukat a magasságban (kb. fejmagasságban). És egyre élesebb lett a látásunk a másik fél gonoszságaira, de egyre csak tompult a saját gonoszságainkra. És végül már az sem érdekelt, hogy mindketten tudjuk, hogy el fog jönni az utolsó óra, ahol mindenkinek csak és kizárólag a saját bűneivel kell elszámolnia. Súlyos bűnök által terhelve egymás bűnei felett mondtunk ítéletet.
Lehet, hogy nem teljesen pontos ez a leírás, de fohászkodom, hogy a Magasságos Isten adja a józanság lelkét, hogy tudjuk igazságosan megítélni a helyzetet, és a saját részünket abban. Az ördög alapötlete épp az, hogy mindkét fél vélje igazabbnak, és kevésbé bűnösnek magát a másiknál, és a másik bűneivel foglalkozzon, hogy azáltal az övéi a felszín alatt maradjanak. Azonban a felszín alatt maradt bűnök, olyanok, mint a vulkáni kráterből az ég felé lövellő magma. Valószínűleg a pokol tüzét is a felszín alatt tartott bűnökből kialakuló, több ezer fokos magma fogja jelenteni. De én bízom abban, hogy az Úristen azért adja nekem az álmokat és a figyelmeztetéseket, hogy a magma tüzét a valóságban senkinek se kelljen megtapasztalni, aki olvassa, és értheti ezeket a sorokat.
Az első álomban, amit veled kaptam, azokat a ‘nőstény’ lényeket, akik érted jöttek, olyannak láttam, mintha egy izzó vulkán belsejéből jöttek volna ki. Így leírva, vagy olvasva, akár nevetségesnek is hangozhat ez a képi megjelenítés, de nekem semmi kedvem nem volt nevetni sem az álom közben, sem utána, amikor felriadtam. Félve, istenfélelemben kerestelek meg, hogy elmondjam neked. Tudtam, hogy nemhogy neked, hanem a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom azt a látványt és azt az érzést, ami ahhoz társult. Kerestelek az otthonodban, de nem voltál. Ezért leírtam üzenetben. De aki az álmot adta, megmutatta azt is, hogy Ő nem ezt akarja, nem ez az Ő terve, mert azután szép álmokat adott veled, amelyekben azt láthattam, hogy megtaláltad az alázat helyét, belátásra és őszinte bűnbánatra jutottál. Hiszem, hogy ez Isten tökéletes terve, és nem az, amit az első álomban láttam. És hiszem azt is, hogy ezért adta ezeket a figyelmeztetéseket. Azonban meggyőződésem, hogy Ő nem kényszerít, sem engem, sem téged, senkit. Ha az ember kényszerrel kellene bejusson az örök életre, akkor a Magasságos Isten már ebben a pillanatban lezárhatná a földi életet, és mindenkit betoloncolhatna az Ő országába. De mivel azt akarta, hogy nekünk váljon személyes meggyőződésünkké, hogy jobb nekünk vele, mint nélküle, megengedte, hogy eltávolodjunk Tőle, és belekezdjünk a Bábelek építésébe, hogy megtapasztalhassuk uralkodásunk gyümölcsét. Sajnos úgy néz ki, hogy annyira megszerettük azt, hogy mi lehetünk a saját életünk urai, és a saját bábelünk építői, hogy még a lelkünkkel is hajlandók lennénk fizetni, hogy uralmunkat a saját életünk és a mások élete felett megtarthassuk.
Ezért hiába van ingyen az igazság, a szembesülés lehetősége, a bűnök bocsánata és az újjászületés, mi inkább úgy döntöttünk, hogy tovább dolgozunk, és ha kell, még fizetünk is azokért az emberi elme-életekért, amelyek a nyomorúságba és a kínszenvedésbe visznek. Miközben írom ezeket a szavakat, igencsak nyomorultnak érzem magam, mert ennél egyszerűbben nem tudom elmondani, amit látok, és tudom, hogy ha Ő nem adja meg a (be-)látás és a megértés ajándékát, ezek a szavak nem érnek semmit.
És nemcsak azért érzem nyomorultnak magam, mert nem tudom átadni, amit látok, hanem azért is, hogy semmit sem tudok helyreállítani abból, amit elrontottam. Nem tudom jóvá tenni a bűneimet, amelyeket ellened, testvéreim ellen, szeretteim, ismerőseim ellen elkövettem. Meg kellett értenem, hogy a hatalom, amire vágytam, az sose volt valódi hatalom, és mindig csak arra volt elég, hogy magamnak és másoknak ártsak, romboljak vele. Ezért fohászkodom érted, hogy az Úr Jézus, aki ártatlanul a vérét adta értünk, nyomorultakért, gyógyítsa be azokat a sebeket, amelyeket én okoztam neked és másoknak, mert én nem tudom. És ha törvény szerint visszakapnám az összes sebet, amelyet másnak okoztam, az bőségesen elég volna nekem is, hogy megtapasztaljam, milyen a vulkán belsejében izzó magmában égni. Kívánom, hogy neked is megadja a befelé látás, és az őszinte bűnbánat ajándékát, hogy tudd örökre letenni azokat a terheket, amelyeket a bűneiddel magadra vettél, és még itt, ebben a földi életben megtapasztald azt a békességet, amelyről azt mondja az Úr Jézus, akinek szavairól annak idején együtt is elmélkedtünk, hogy békességet hagyok néktek, az én békémet hagyom néktek, de NEM ÚGY ahogy a világ adja. És kívánom, hogy ebből a békességből jusson mindenkinek, aki a te házadban lakik, mert csak ebben a békességben van igazi gyógyulás a megsebzett szívek számára. Isten áldjon!
P.S. Arról, hogy mi történt bennünk, a TITKOS BEAVATÁSOK című videóban beszéltem.