Rátok gondolván eszembe jut egy régi sláger.
„Barátokkal gyakran összejöttünk.
Kutattuk a fényes, szép jövőt.
Mindenféle nagy terveket szőttünk,
Mit könnyedén majd véghez is viszünk.
Ábrándos szép napok, lázongó éjszakák
Nem hittem el, hogy másképp is lehet.
Elválnak útjaink, változnak vágyaink,
Csak hinni kell, s a remény visz tovább.”
Így vagytok ti most a szemeim előtt, amikor a szüleimmel baráti összejöveteleket tartottatok, és ez a dal szólt a magnón. Érdemes felidézni a teljes dalszöveget, és megvizsgálni, összehasonlítani a múltat a mával, amelyet akkor, mint fényes szép jövőt emlegettetek nem csak ti, hanem a ti gyerekeitek is, akik felett szintén elszállt az idő, és akik a nyomdokaitokba lépve, haladnak ugyanabba az irányba, amerre ti haladtok.
Meggyőződésem, hogy az egész város tudja, hogy a mi családunk számára mit hozott a fényes szép jövő. Talán ti is olvastátok a nyilvánosan is megosztott írásokat, amelyek beszámolnak arról, hogy mi történt, és mik voltak az előzmények, amelyek oda vezettek, ahova jutottunk. Mindezek után talán nemcsak a magam nevében mondhatom, hanem a családunk minden hátramaradt tagja nevében, hogy hálásak vagyunk, amiért az Úristen nem engedte, hogy végzetes tragédiába torkolljanak az események. E tekintetben nem mindenki volt olyan szerencsés, mint mi, ugyanis bizonyos helyeken be is következett a végzetes tragédia. Fiatal anyukák és apukák estek áldozatául annak a fényes szép jövőnek, amit évtizedekkel ezelőtt kutattunk. Sokan nehezteltek rám, amiért úgymond kiteregettem a családi szennyest, és meggyőződésem, hogy ennek okáért most sem vagyok a városközösség kedvenc báránykája. Ezért elmondtam, hogy amit tettem, nem a saját akaratomból, és jókedvemből tettem, hanem azért, mert azt adta a féltőn szerető Jóságos Isten, a mi Atyánk, hogy írjak meg mindent, ahogy volt. És tegyem ezt azért, mert sok családban hasonló a helyzet, és sokan tartanak a szakadék pereme felé, miközben a mintaférj, mintafeleség, mintaanyuka, mintaapuka, mintanagyszülő képeit mutatják a világ irányába. Tehát a Családi tragédia című írás célja nem az, hogy rossz fényben tüntesse fel a történet bármely szereplőjét, mert én sem vagyok jobb senkinél, én is egy olyan nyomorult, bűnös képmutató ember vagyok, mint a történet többi szereplője, aki a felszínen mindig mást mutatott, mint ami belül volt, azáltal megpróbálván elhitetni embertársaimmal, hogy nekem teljesen bejött a fényes szép jövő. Az írás célja az, hogy felfedje, mi rejlik a közösségünkben imitt-amott felbukkanó családi tragédiák hátterében, hogy aki megérti azt az írást, esélyt kapjon arra, hogy elkerülhesse a legrosszabbat.
Mindkét húgom megvallotta az ajkaival, hogy látta a poklot. Az Úristen megengedte nekik, hogy a mi emberi jóságunknak köszönhetően eljussanak a téboly, illetve a halál küszöbéig. És egyikük sem kívánkozik oda visszamenni felkészületlenül. Pedig, mint tudjuk, mindenki, aki erre a Földre megszületett előbb-utóbb szembe kell nézzen az elmúlással is. Keresztény hitünk és a húgaim személyes tapasztalata szerint egyáltalán nem mindegy, hogy kinek mi van a batyujában, amikor elérkezik az ő órája.
Az általam közzétett írások, és hangfelvételek célja az, hogy figyelmeztetőül szolgáljanak mindazoknak, akik szívében még maradt egy kis alázat Teremtőjükkel szemben, és hajlandók lennének rendezni a számlájukat vele addig, amíg van arra lehetőség. Ugyanis, miután behunytuk a szemünket, a megbékélés lehetősége örökre elvétetik az embertől. És ezzel én semmi újat nem mondok. Hisz gyermekkoromban hittanórán, és még a templomban is hirdették ezt éppen úgy, ahogy az megvan írva. Mára sajnos megváltoztak a dolgok, mert a papok, mint valami életmód tanácsadók, sokkal szívesebben beszélnek erről az életről, mint arról, ami a földi élet után következik, és amire nagyon is fontos lenne felkészülni.
Drága szomszédok, szüleim szeretett barátai, nem kívánok visszaélni türelmetekkel azáltal, hogy túl hosszúra nyújtom ezt a levelet. Megkeresésem oka az, hogy úgy volt kedves az Úristennek, a mi Atyánknak, hogy álmot adjon veletek, amelyből csak annyira emlékszem, hogy az ajtótokon zörgettem, és ti beengedtetek. Amikor beléptem, édesapám barátja, Tibor megbújt az ajtó mögött, mint egy pajkos kisgyerek, aki meg akarja ijeszteni a barátját. Ennyi volt az álom, aminek kapcsán eszembe jutott, hogy korábban két alkalommal adott már az Úristen veletek álmot, amit akkor csak a gyerekeitekkel osztottam meg teljesen jó szándékkal és szeretettel és azzal a reménységgel, hogy arra készteti őket, hogy feltegyenek néhány kérdést a fényes szép jövővel kapcsolatosan. Hogy az üzenet célba talált-e vagy sem, nem tudhatom, mert nem érkezett visszajelzés a részükről.
Nem titok, hogy az elmúlt időszakban több gyergyói polgártársammal adott álmot a Magasságos Isten: gyermekkori barátokkal, családtagokkal, osztálytársakkal, ismerősökkel, köztisztviselőkkel, akiket rendre meg is kerestem. Meggyőződésem, hogy némelyek azt gondolják, hogy nekem elmentek otthonról, ami bizonyos értelemben igaz is, mert azt a munkát, amit Isten kegyelme által végezhetek, ma már nem sokan vállalják. Azonban elmondhatom, hogy valahányszor megkerestem valakit akár személyesen, akár a telefonon, akár facebookon, és elmondtam, amit Isten kegyelméből elmondhattam, én azután jól aludtam. Bízom abban, hogy mára eljutottam arra a pontra, hogy nem zavar, ha valaki bolondnak néz azért, hogy vallástól függetlenül az igazságról, az Élő Isten szaváról beszélek az embereknek, hisz az Úr Jézust is bolondnak nézték. Amíg tudok alkohol, nyugtatók és pszichiátriai szerek nélkül jól aludni, örömmel vállalom, hogy én vagyok a bolond, és nem azok, akiknek nincs békességük sem éjjel, sem nappal, mert képtelenek letenni azokat a súlyos terheket, amelyeket a szép jövő reményében az évek hosszú során magukra vettek.
Két rövidke idézettel zárnám soraimat. Az egyiket Popper Pétertől, a híres pszichológustól kölcsönzöm, a másikat pedig Megváltónktól, az Úr Jézus Krisztustól, akinek nevét és szavait szégyelli a modern ember.
Popper Péter egy alkalommal arról számolt be, hogy barátja, Pilinszky János azt mondta neki, hogy gyűlöli a pszichológusokat:
„Utállak titeket, pszi-vel kezdődő foglalkozásúakat, mert azt tanítjátok, hogy minden problémának van megoldása. Emiatt az emberek úgy gondolják, hogy csak ők olyan hülyék, hogy nem tudják megoldani az összetört, összezavarodott, tönkrement kapcsolataikat. Mert ti úgy gondolkoztok, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség. Én viszont úgy gondolkozom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.” Irgalmat pedig keresztény hitünk szerint egyedül az Úr Jézusnál találhat az ember, mert Őt küldte a Jóságos Isten, hogy felfedje számunkra a tragédiák valódi okát, és megmutassa a megbékélés útját.
Ő ezt mondja:
„Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.”
Ez az írás segít meglátni a családon belüli problémák valódi okát, és segít megérteni, hogy konkrétan mit tehet az ember annak érdekében, hogy valódi megoldást találjon problémáira.
https://is.gd/P00sY8
Az alábbi hangfelvételeket a gyerekeiteknek küldtem, amikor még álmot kaptam a családotokkal.
Ezeket küldtem Tihamérnek:
https://youtu.be/Ohyw_u6uhYo
https://youtu.be/VHBJcaYS43g
Ezt pedig Leventééknek:
https://youtu.be/_CpmiarwzxI
Ez a családi tragédia című írás:
https://kialtoszo.hu/csaladi-tragedia/
És ha netán kíváncsiak vagytok arra, hogy ki hatalmazott fel engem, hogy ilyen dolgokról beszéljek, ebből az írásból megtudhatjátok:
https://kialtoszo.hu/mikor-es-hogyan-lettem-pap/