Ahogy az apuka beszélt gyermeke fejével
Egészen pontosan, Atyám ismét „beszélt az Ő gyermeke fejével”, vagyis az én lelkemmel, és persze, a fejemmel is, hiszen gondolatokban szólt hozzám.
De kezdjük az elejétől. A történet úgy kezdődött, hogy tegnap reggelre megbetegedtem, meggyengültem. Arra ébredtem, hogy fáj a torkom, és később már az orrom is folyt, sőt, a délelőtt folyamán, mint a vízcsap, úgy kezdett csöpögni az orrom. A köhögés is kezdett egyre inkább gyötörni.
Ezen történés előtt azonban, éjszaka egy olyan álmot kaptam, amelyből semmire nem emlékszem, csak annyira, hogy az éjszaka közepén, amikor felébredtem, arra a jelentésre következtethettem az álomból, hogy paráznaságra mutat rá, mégpedig az én paráznaságomra. De hiába gondolkodtam, nem értettem, hogy már megint hol buktam el, mit paráználkodhattam, hiszen nem keveredtem senkivel testi kapcsolatba, és tudtommal semmi rosszat nem tettem. Így hát visszaaludtam, arra gondolva, hogy Atyánk, ha akarja, biztosan tudatja majd velem azt is, hogy milyen paráznaságot követhettem el ismét…
És ezután történt az, hogy másnap reggel beteg lettem. Mindemellett, még dolgoznom is kellett, és alig vártam, hogy vége legyen a munkának, és végre lefeküdjek pihenni, mert már annyira csöpögött az orrom, hogy kész katasztrófa volt az egész nap…
A történet jobb megértéséhez azonban úgy érzem, hogy fontos arra is kitérnem, hogy Atyánk néhány éve kivett a munkából, azért, hogy több szabadidőm legyen az Ő dolgaival foglalkozni, és az Ő országát keresni, így nem kell már rendszeresen dolgoznom, csak hetente két délelőtt. És amíg nem volt ez a heti két napos munkám sem, addig is gondoskodott rólunk, úgy intézte, hogy mindig megvolt mindenünk, amire szükségünk volt… Mindemellett, bármennyire is próbálkoztam, Atyánk nem engedte, hogy visszamenjek dolgozni.
Sokféle álláshirdetésre jelentkeztem az elmúlt időszakban, de mindenhonnan elutasítottak, indok nélkül. Tény az, hogy minden állásra úgy jelentkeztem, hogy elmondtam magamban a következő fohászt: „Atyám, a Te akaratod legyen meg, ne az enyém. Én jelentkeztem ugyan erre az állásra, de ha nem akarod, és nincs rá áldásod, akkor inkább ne vegyenek fel.” Meggyőződésem, hogy ezt a Lélek adta, hogy így fohászkodjak Atyánkhoz, és ne mindenáron ragaszkodjak ahhoz, hogy felvegyenek bizonyos munkahelyekre, amelyek nem biztos, hogy a lelkem épülésére szolgálnak, hanem esetleg árthatnak is a lelkemnek. Nem beszélve arról, hogy ha az ember állandóan dolgozik, akkor a saját erejében bízik, nem Isten gondviselésében, a munkára figyel és a világra, így pedig nem sok alkalma van arra, hogy Isten dolgaira figyeljen, és az Ő országát keresse… Jézus Krisztus ezt már régen kijelentette számunkra:
„Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk?
Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van.
Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.” (Máté 6:31-33)
Így hát nem is vettek fel dolgozni elég sokáig sehová, mert úgy látszik, Atyánk nem akarta, hogy visszaszippantson magába a világ…
Azonban néhány hónapja mégis megengedte Atyánk, hogy elvállaljam ezt a részmunkaidős munkát, mert látta, hogy szeretnék félretenni is egy kis pénzt nyílászáró cserére, mivel régiek, rosszak, és huzatosak az ajtók, ablakok – márpedig közeleg a tél, és talán fázni fogunk különben. Valószínűleg azért csak e kétnapos munkát engedélyezte számomra az Úr, mert ez nem vesz el túl sok időt az életemből, és emellett még mindig marad szabadidőm is, hogy Atyánkra figyeljek és – a világ akarata helyett – a szabadon maradt napokon az Ő akaratát cselekedjem.
E történet érdekességét fokozza az a tény is, hogy úgy hívtak engem erre a munkára, hogy én akkor nem is jelentkeztem rá, hanem már több, mint két hónappal azelőtt jelentkeztem. De mivel ekkor visszajelezték, hogy mást vettek fel, én már rég el is engedtem ezt a témát, elfogadtam, hogy már megint nem én kellek nekik… Szóval, meglepetésemre egyszer csak hívtak egy olyan munkára, amelyről már meg is feledkeztem, és amelyre már nem számítottam. Meggyőződésem, hogy ezt is Atyánk rendelte így.
Visszatérve az eredeti témára: munka után hazamentem betegen, és lefekvés előtt kértem Atyánkat, hogy hozza tudomásomra, hogy konkrétan miért kaptam én most ezt a betegséget, mire akarja felhívni ezzel a figyelmemet, mert nekem nem sikerült eddig rájönnöm. És kértem Tőle, hogy könyörüljön rajtam. Nem kimondottan azt kérem, hogy mihamarabb meggyógyuljak, hanem azt, hogy viseljem békességgel, és legyen az Ő akarata szerint ez is: szolgáljon e testi betegség is a lelkem épülésére.
Atyánk pedig – hála legyen Neki ezért is! – meghallgatta kérésemet, és megadta a betegség, gyengeség és elesettség érzése mellé a lelki békét, nyugalmat is, így rábíztam, hogy akkor gyógyuljak meg, amikor Ő úgy látja jónak. Mivel tudtam, hogy a test gyengesége által a lélek látása jobban megerősödik, gondoltam, hátha éjszaka ad az Úr valami álmot, amiből rájöhetek arra, hogy miért volt szükség most arra, hogy meggyengüljek testileg.
De nem így történt. Reggel felébredtem, és nem emlékeztem arra, hogy kaptam volna bármilyen álmot egyáltalán. Feküdtem az ágyban még jó ideig, ébren, de a gyengeségtől kábán, és ekkor egy olyan látomást kaptam, amelytől igencsak meglepődtem: egy szép meztelen nőt láttam egy nyugágyon fekve csábosan pózolni, úgy, mint aki tisztában van az ő csáberejével, és most éppen egy „művészi” aktfotóhoz pózol. Noha jól nézett ki, mégsem olyan volt a külseje, mint a mostani nők többségének, hanem az egész megjelenése a nyolcvanas évek modelljeit idézte fel bennem… Ezen a látomáson nagyon meglepődtem, sőt, talán meg is botránkoztam rajta, de arra mindenképpen jó volt, hogy így legalább komolyabban elgondolkodtam rajta. Addig sikerült eljutni, hogy ez a meztelenül pózoló nő a paráznaságot, a Jézabel szellemiséget jelképezheti, és még arra is rájöhettem, hogy ez az én lelkem jelenlegi állapotáról szól: valószínűleg lelki paráznaságba estem, és ezért kaphattam most ezt a betegséget, hogy meglassuljak, és alkalmam nyíljon rá, hogy meglássam azt, hogy mit vétettem, milyen formában követtem el azt a bizonyos lelki értelemben vett paráznaságot. Kis idő múlva a Lélek eszembe juttatta, hogy mostanában, egyik éjszaka felébredtem, és miután a mosdóból visszaérkezve, visszafeküdtem az ágyba, az agyam azon kezdett pörögni, hogy de jó, hogy összegyűlt annyi pénz, hogy befizethettem az előleget, hogy elkezdjék legyártani az első új ablakot, és úgy néz ki, hogy meglesz a pénz a fennmaradó összeg kifizetéséhez, hála Istennek, és ha Isten is úgy akarja, akkor hamarosan következhet a második ablak cseréje is. Ez eddig rendben is lett volna, mert a szívem hálás volt Istennek, hogy megsegített, és lehetővé tette, hogy minderre sor kerülhessen.
Ám anélkül, hogy akkor észrevettem volna, elkövettem egy hatalmas hibát: elkezdtem számolgatni fejben, megfuttattam, hogy mennyit kell még befizessek az ablakra, mennyit kereshetnék, ha heti 5 munkanapon dolgoznék, és akkor kb. milyen hamar jöhetne a következő ablak cseréje is… És csak számoltam, és számoltam, osztottam, szoroztam, összeadtam és kivontam, egészen addig, amíg az álom jól kiszökött a szememből, és már nem is tudtam emiatt sokáig visszaaludni. Persze, magamban mérgelődtem, hogy hogyan lehetek ekkora hülye, hogy éjszaka számolgatok magamban, ahelyett, hogy aludnék, és lám-lám, túlságosan éber lettem, nem tudok már visszaaludni… De csak eddig jutottam el azon az éjszakán a szembesülésben.
Most azonban, hogy a Lélek újra felhozta bennem, fokozatosan rávezetett arra is, hogy nem csak ennyi volt a hiba, hogy a számolgatás miatt nem tudtam visszaaludni, hanem sokkal nagyobb hiba – sőt bűn – volt az, hogy ezen az éjszakán saját kezembe vettem az irányítást! Hiszen eddig úgy spórolhattam össze a szükséges összeget, hogy gyermeki szívvel rábíztam Atyámra, hogy úgy és akkor gyűljön össze a pénz, ahogy és amikor Ő jónak látja. És akkor kerüljön sor az ablakcserére, amikor Ő akarja. Láthattam, hogy Atyánknak megvan az áldása rá, mert minden hónapban lazán félre tudtam tenni valamennyit, úgy, hogy alig néztem rá néha, és azt sem tudtam, hogy mennyi pénz gyűlt össze, mert legtöbbször el is feledkeztem róla… És mindig csak akkor jutott újra eszembe, amikor pénzt kaptam, azért, hogy tegyek még félre belőle. Nem szórtam ugyan a pénzt, de mindenre jutott, amire kellett, különösebb erőfeszítések és áldozatok nélkül. Most viszont kivettem Isten kezéből az ügyet, és én akartam intézni!
A Lélek eszembe juttatta ekkor Dávid királyt, aki immár a sokadik harcra készült, és azt megelőzően elküldte embereit, hogy számlálják meg a népet, hadd lássa, hogy mekkora az esély a győzelemre: hány harcos férfira, fegyverforgatóra lehet majd számítani… Holott az Úr korábban megtiltotta neki azt, hogy népszámlálást tartson. Mégpedig azért, hogy ne a nagy számú sereg erejében bízzanak a zsidók, hanem Isten hatalmára és támogatására bízzák magukat. Ennek ellenére, hiába győztek már több ízben is a harcban, kevés emberrel is – viszont Isten segítségével – egy idő után Dávidot mégis megkísértette az ő emberi gondolkodása, és megszámláltatta alattvalóit. Így gerjesztette fel magára az Úr haragját:
„Támada pedig a Sátán Izráel ellen, és felindítá Dávidot, hogy megszámlálja Izráelt.
Monda azért Dávid Joábnak és a nép előljáróinak: Menjetek el, számláljátok meg Izráelt, Beersebától fogva Dánig: és hozzátok hozzám, hadd tudjam számát.
Akkor monda Joáb: Az Úr száz ennyivel szaporítsa meg az ő népét, a mennyien vannak. Avagy nem mind a te szolgáid-é azok, uram, király? S miért tudakozza ezt az én uram? Miért lenne Izráelnek büntetésére.
De a király szava erősebb volt a Joábénál. Elméne azért Joáb, és bejárta egész Izráelt; azután megtért Jeruzsálembe.
És megjelenté Joáb a megszámlált népnek számát Dávidnak. És volt az egész Izráel népének száma ezerszer ezer és százezer fegyverfogható férfi. A Júda fiai közül pedig négyszázhetvenezer fegyverfogható férfi.
A Lévi és Benjámin fiait azonban nem számlálta közéjök; mert sehogy sem tetszett Joábnak a király parancsolata.
Sőt az Istennek sem tetszék e dolog, melyért meg is veré Izráelt.
Monda pedig Dávid az Istennek: Igen vétkeztem, hogy ezt művelém: most azért bocsásd meg a te szolgád vétkét, mert felette esztelenül cselekedtem!
Akkor szóla az Úr Gádnak, a Dávid prófétájának, mondván:
Eredj el, szólj Dávidnak ekképen: Ezt mondja az Úr: Három dolgot teszek elődbe, válaszsz magadnak azok közül egyet, hogy azt cselekedjem veled.
Elméne azért Gád próféta Dávidhoz, és monda néki: Ezt mondja az Úr: válaszsz magadnak!
Vagy három esztendeig való éhséget, vagy hogy három hónapig emésztessél ellenségeid által és a te ellenséged fegyvere legyen rajtad; vagy az Úr fegyvere és a döghalál három napig kegyetlenkedjék földedben és az Úr angyala pusztítson Izráel minden határaiban! Azért lássad most, mit feleljek annak, a ki engem hozzád küldött.
És monda Dávid Gádnak: Nagy az én szorongattatásom! Hadd essem inkább az Úr kezébe (mert igen nagy az ő irgalmassága) és ne essem emberek kezébe!
Bocsáta azért az Úr döghalált Izráelre; és meghalának Izráel közül hetvenezeren.” (1.Krón.21:1-14)
Én pedig most megláthattam, hogy ugyanúgy buktam el, mint Dávid: elkezdtem számolgatni a fejemben, hogy még ennyi és annyi kell, meg ennyi és annyi időbe kerülne, és így tovább… egészen addig, amíg észrevétlenül odaveszett belőlem a gyermeki lelkület, és átvette helyét a felnőttekre jellemző tervezgetés és kontrollmánia, valamint a pénz utáni vágy, azaz a „Mammon imádata”! Ami, ugyebár, bálványimádat, mert teljes elfordulás Istentől… az Ő szerető, atyai gondoskodásának a visszautasítása. Többé már nem Atyámra figyeltem, és nem benne bíztam, hanem a pénzben. Ez pedig mi más lenne, mint hűtlenség az Élő Istennel szemben, lelki értelemben vett paráználkodás az élettelen Mammonnal, a „pénz istenével”! Uram, irgalmazz nekem, mert ismét elbuktam!
Amint az ágyban fekve ráeszméltem minderre, elszégyelltem magam, megbántam bűnömet, és bocsánatot kértem Atyámtól a hűtlenségemért, parázna lelkületemért. Megköszöntem a megigazítását, és hálás szívvel gondoltam Atyám vezetésére, tanítására, az Ő dicsőségére és féltőn gondoskodó szeretetére. Szinte még a betegséget és a testi gyengeségemet is megköszöntem Neki, mert így közelebb éreztem Őt magamhoz lélekben…
Ekkor hirtelen kopogást hallottam a szobám ablakának párkányán, kintről. Erőtlennek éreztem magamat arra, hogy felkeljek és megnézzem, hogy mi az, de addig kopogott, amíg rájöttem, hogy egy kismadár kopogtatja a csőrével a párkányt. Gondoltam, meg kellene nézni, hogy milyen madár. Nagy nehezen felültem az ágyban, és ekkor felrepült a magasba. Úgy elillant, hogy csak annyit láthattam, hogy egy kis termetű madárka, de azt nem, hogy milyen fajhoz tartozik, még a színét sem tudtam megállapítani… A lényeget viszont sikerült megérteni: Atyánk így üzent nekem – jelt adott és megerősítette azt, hogy Ő szólt hozzám az Ő Szentlelke által! Meghatódva gondoltam arra, hogy milyen dicsőséges a mi Atyánk és mennyire gondoskodik az Ő gyermekeiről! Mert a látomáson kissé megbotránkoztam, és a lelkem paráznaságával történő szembesítés által „megsebzett”, de „be is kötözött” (Jób 5:18-20), megvigasztalt!
Hála és dicsőség Atyánknak örökkön örökké!