Minden

Addig mondták, hogy felnőttem, hogy elhittem – A nagy leleplezés

Sajnos sok életidőt töltöttem a hiábavalóság felépítésével és leleplezésével. Talán nem is szólt másról az eddigi életem, mint a hiábavaló szorgos építéséről és lebontásáról. Viszont mostanában egyre inkább azt kezdem látni, hogy nem az én dolgom mindent leleplezni.
Hogy miért? Azért, mert a leleplezés már előttem elvégeztetett. És azért is, mert minél több hiábavalóságot leplezek le a saját erőmből, annál önteltebbé, beképzeltebbé és kevélyebbé válok. És végül, miután már mindent lelepleztem, megtörténhet, hogy csak a saját balgaságom, gyarlóságom és önhittségem marad leplezett (a saját vesztemre). Mellesleg be kellett látnom, hogy egy emberi öltő alatt egyébként sem tudnék minden hiábavalóságot leleplezni. Legfeljebb csak magammal hitethetem el, hogy mindent meg tudok érteni, minden gyeplőszárat a kezemben tudok tartani, és mindent meg tudok oldani.
Bizony ez is egy hiábavaló törekvés, amely innét nézve olyannak tűnik, mint amikor a gyermek fellázad a szülei ellen, és el akarja lopni az ő tudásukat, hogy azt ellenük fordíthassa, és őket meglophassa. Ez az állapot egyre távolabb visz engem mindentől, ami élet, ami gyermek, és ami ajándék.
Te mit gondolsz, vajon nem épp az a legnagyobb elhitetés ebben az életben, hogy le tudunk leplezni mindent, és száz százalékig irányíthatjuk a sorsunkat? És ezért folyton csak erőlködünk, agyalunk, kalkulálunk. Ez olyan számomra, mint amikor az ember a mocsárban van, és elkezd pánikolni. Minél jobban pánikol, és vergődik, annál lejjebb süllyed a mocsárban. Végül pedig vagy belefullad, vagy pedig nem tesz mást, mint ellazul, és kinyújtja a kezét a parton álló felé.
Úgy érzem, most már nem akarok semmit sem leleplezni, de nem azért, mert nem szükséges az, hogy lelepleződjön a hiábavalóság, hanem azért, mert a leleplezés már eleve létezik. A leleplezés már elvégeztetett, sőt mi több, magától is történik. Nekünk pedig nem kell mást tennünk, mint szemlélnünk, amint a hegyen épített város felemelkedik, és a hiábavalóságot megsemmisíti az ő világosságával. Ekképp mi is vele együtt emelkedhetünk, miközben olykor-olykor a hiábavalóság leleplezésének alázatos eszközévé válunk magunk és embertársaink számára.
Fontos tudomásul vennünk, hogy az igazságnak nem segíthetünk. Vagy befogadjuk azt, és engedjük, hogy vezessen, vagy pedig emberi elgondolások szerint, saját erőből ellene állunk annak, miközben azt hisszük, hogy hatalmas szolgálatot teljesítettünk.

Óriási hiábavalóság azt hinni, hogy folyton analizálva a dolgokat leleplezhetjük az élet titkait. Bevallom, hogy én nem szeretnék az az öregember lenni, aki öntelt mosollyal az arcán azt gondolja magáról, hogy ő már mindent leleplezett, ő már mindent megtanult, és mindent tud. Más szóval nem szeretnék felnőttként meghalni. Sőt, inkább engedem, hogy az élet a maga szépségével meglepjen a halál küszöbén innen, és ha Neki úgy kedves, a halál küszöbén túl.
Ezt mondta az EGYETLEN.
„Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyheztetett.”
„Ha a földiekről szóltam néktek és nem hisztek, mimódon hisztek, ha a mennyeiekről szólok néktek?” Vajon tisztában vagyunk a földiekkel, még mielőtt a mennyeiek fölé képzelnénk magunkat?
„Még sok mondani valóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok.”
Tehát sok minden leleplezésre kerül abból, ami elvégeztetett, és sok minden a felszínre jön abból, amit az emberi szem nem látott, emberi fül nem hallott, és emberi szív föl nem foghatott. Sokan erőszakkal, emberi technikával, gyakorlatokkal akarjuk megszerezni mindezt, de sikertelelenül. Viszont a gyermek ajándékba kapja, mert bízik abban, hogy minden, amit az ember el akarhat végezni, már eleve elvégeztetett. A mi dolgunk csupán a játék, a keresés, a találás, a felfedezés, a megszerzés, az odaadás, az elengedés, a bizalom.
Egyre inkább azt látom, hogy ami igazán fontos ebben az életben, az nagyon kevés… és nekem nem kell mást tudnom, mint, ami igazán fontos. A többi történik Magától. Csak a részletek azok, amik a végtelenségig szaporodnak, formálódnak, átalakulnak, megszűnnek, és újra megjelennek. Ekképp a részletekben való keresgélés, és kutakodás egy olyan labirintus, ami az örökkévalóságig magába zárhatja a lelket. Tehát az idő korlátain belül a hiábavalóság is végtelen, és sokféleképpen variálható, de csak az marad meg, ami örökkévaló.
Mi az alap, ami örökkévaló kincs, amelyet sem a moly sem a rozsda nem emészt meg? Ez itt a kérdés! Ha választ kaptál, akkor Isten éltessen örökkön-örökké! 🙂

„INGYEN KAPTÁTOK, INGYEN ADJÁTOK!”

„egy Kiáltó Szó a Pusztában”

 

Feliratkozás

Ha szeretnél értesítést kapni a legújabb bejegyzésekről,
írd be a pontos e-mail címed a lenti dobozba,
és kattints a „Feliratkozom!” szóra.

Egy kis türelmet kérünk!

Kérünk, ellenőrizd a postafiókodat
és a spam (levélszemét) könyvtárat.