Rájöttem, hogy a társadalom nemcsak szereti, hanem még díjazza is a nárcisztikus és az egoista embereket.
Amikor önmagamban bíztam, szerettetek. Most, hogy Istenben bízom, gyűlöltök engem.
Mi az oka ennek?
Elmondom.
Az én szavam, amit a saját kútfőmből szóltam, jó haver volt mindenkivel. Úgy szórta a dicséretet, és az érzelgős beszédet az emberek felé, mint ahogy fogadta azt az emberektől. Az én szavammal ellentétben az Élő Isten szava szembesít engem, és mindenkit, aki engem hall a bennünk lévő bűnökkel, életellenességgel, ami belülről kifelé megrohaszt minket, megbetegít, megtébolyít és a pusztulásba visz.
Az én szavaim hízelgők voltak az egó számára. Isten szava pedig nem hízeleg, hanem, mint kétélű kard, hasít. De nem azért hasít, hogy gyilkoljon, hanem azért, hogy különválassza az élőt az élettelentől, és gyógyítsa a lelket. Az Úr Jézus szava, sértő és bántó a test és az egó számára, de azok számára, akik befogadják azt, új életet ad. És ha a lélek egészséges, a test is lehet az, mert a lélek az, ami életet ad, a test nem használ semmit. Azonban ez fordítva nem igaz. A test bármennyire is próbál egészséges lenni, nem tudja a lelket meggyógyítani, és a lélek pusztulásával ő is elvész.
Amíg saját magamból szóltam, addig az egók barátja voltam. Most, hogy Isten kegyelme által szólhatok, a test kívánsága által megkötözött, és leuralt lelkek barátja vagyok. De mivelhogy a modern emberek testiek, gyűlölik az én beszédemet, mert azok szembesítenek azzal, hogy a halál és a rothadás szerelmesei vagyunk.
Konklúzió: a társadalom csak a szavaival gyűlöli az nárcisztikusokat és az egoistákat. Valójában az emberek szeretik a nagy egóju, önmagukban bízó, önimádó társaikat, akik uralkodnak felettük. Példaképként tekintenek rájuk, és irigylik őket. Régebb engem is irigyeltek, de már egyre kevesebben teszik, mert már nem magamat dicsőítem, hanem azt, aki engem, nyomorultat megmentett. De ez ciki egy olyan világban, amelyben mindenki a maga királya és a maga istene akar lenni, miközben hatalmas sebességgel száguld a testi és lelki pusztulás felé.
„Mert a ki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; a ki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet.”
Ezt mondja az, akinek nevét és szavait szégyelli a meggazdagodott és az önmagát megvalósított ember:
„Én az én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtatok be engem; ha más jőne a maga nevében, azt befogadnátok.”
Hasonlóképpen én az Ő nevében szólok, és nem fogadtok be engem. Amikor a magam nevében szóltam, befogadtatok, mert azt szerettétek bennem, amit magatokban is szerettek: az önimádót, a magabiztost, a törvénytelent, az istentelent és a paráznát.
„Jézus pedig kiálta és monda: A ki hisz én bennem, nem én bennem hisz, hanem abban, a ki elküldött engem.
És a ki engem lát, azt látja, a ki küldött engem.
Én világosságul jöttem e világra, hogy senki ne maradjon a sötétségben, a ki én bennem hisz.
És ha valaki hallja az én beszédeimet és nem hisz, én nem kárhoztatom azt: mert nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megtartsam a világot.
A ki megvet engem és nem veszi be az én beszédeimet, van annak, a ki őt kárhoztassa: a beszéd, a melyet szólottam, az kárhoztatja azt az utolsó napon.
Mert én nem magamtól szóltam; hanem az Atya, a ki küldött engem, ő parancsolta nékem, hogy mit mondjak és mit beszéljek.
És tudom, hogy az ő parancsolata örök élet. A miket azért én beszélek, úgy beszélem, a mint az Atya mondotta vala nékem.”