A legnehezebb munka a világon a belső munka. Ezért is kerüli azt szinte minden ember manapság.
AZ UTOLSÓ VÁLASZFAL ISTEN ÉS EMBER KÖZÖTT AZ,
AMELYET CSAK EGYEDÜL DÖNTHET LE AZ EGYÉN,
ÉS AMELYET CSAK AZ EGYÉN DÖNTHET LE EGYEDÜL
(NAGYCSÜTÖRTÖKÖN).
A legnagyobb félelmem az, hogy semmit sem tarthatok meg abból, amit most értéknek hiszek ahhoz, hogy egyé váljak az örök érvényű, örök életű értékkel. Félek a teljes megsemmisüléstől, attól, hogy teljesen senkivé, és semmivé legyek.
A fizikai világban ugyanúgy, mint a virtuális valóságban attól érzem magam jónak és értékesnek, ha másnak is tetszik az, amit képviselek, avagy „képmutatok”.
Ilyenkor egy hang azt kiáltja bentről, hogy ne legyek elbizakodott, mert, ha hétmilliárd „teccik”-et kapna a mutatott képem, akkor sem lehetne igaz. Sőt, ellenkezőleg! Minél többnek tetszik, valójában annál hígabb, annál értéktelenebb, annál erőtlenebb, annál hiábavalóbb az „igazságom”. És fordítva: minél kevesebben rokonszenveznek vele, annál nagyobb az esély rá, hogy közel járok a hiábavaló és az örökkévaló közötti válaszfalhoz, annak ledöntéséhez.
A mozgalmakban mindig tömegek vannak. A buziparádéktól elkezdve a „védjük meg a pandákat” -féle mozgalmakig az összes a tömeg eledele, mely azt próbálja elhitetni, hogy attól igaz valami, hogy sokan voksolnak rá.
Mint látjuk, annak ellenére, hogy mindenki vágyott rá és sóvárgott érte, a demokrácia sem lett a megváltás eszköze. És az újat mindig azok az emberek hozták, akikben senki sem hitt, és akiket embertársaik megfosztottak halálos álmot hozó társaságuktól.
A minap egy barátom felhívta figyelmem, hogy az, hogy az igazságért le kell tudnunk mondani mindenről, azt jelenti, hogy ha a mindenünk 1000 krajcár, amiből ha megtartunk egyetlenegyet, a másik 999-ről fölöslegesen mondtunk le, mert az egy krajcár, amelyet titkon megtartottunk, ugyanakkora rabságot okoz, mint az ezer.
Az „ígéret” az, hogy minden az enyém lehet azáltal, hogy mindent elengedek. A minden az örök igazság, amelyben már nincs változás, vagy annak árnyéka. A minden az, amiből bármikor bármi megszülethet egy kis ideig, amíg a mulandóság átkával megsebzett, és halálra ítélt helyzet úgy kívánja.
Ha a minden elengedése megtörténik, látszólag a semmit kapom. Ezért nehéz elengednem az utolsó kapaszkodót is, az utolsó krajcárt is, amely a biztonság látszatával homályosítja be szemeim világát. Bármennyire is hihetetlen, sokszor egyetlen garason múlik az élet, amelyet képtelenek vagyunk elengedni.
Mit is jelent hát egyé válni az igazsággal?
„Megérzek” valamit, amit korábban sosem láttam, és kijelentem, hogy annak ellenére, hogy ehhez hasonlót sosem láttam, sosem hallottam, sosem tapasztaltam, amit most érzékelek, sokkal valóságosabb, mint bármi, amit emberi szem valaha láthatott.
A kijelentés után jön a próba, a kínok kínja: a hétmilliárd ember a tengerből, a hétmilliárd kifogás és magyarázat megtestesülése, amelyet az én tudatlanságom nemzett, és szült a világra. Az egyik azt mondja, megőrültem. A másik azt, hogy elment a józan eszem. A következő szemlélteti velem új látásom súlyos következményét. A következő rám olvassa a végzetem. A következő azt kiáltja, hogy bűnös, megérdemli, hogy megkínozzák, és kivégezzék, mert félrevezeti embertársait. A következő már meg is ragadja a követ. A következő a többit bátorítja, hogy ne mulassza el kitölteni rajtam haragját, kiönteni rám békétlenségét. A következő már a kötelet készíti. Egyetlenegy embert sem tapasztalok már, ki ugyanazt látná, amit én. Sőt, a fizikai érzékeim is ellenem fordulnak: az összes azt kiáltja, hogy valótlan a kép, amelyet lelki szemeim látnak. Elfog a rémület, a téboly is megkörnyékez. Mint sűrű fekete köd, nehezedik rám a félelem. Vissza akarok szaladni a langyos biztosba, de nem tudok nem emlékezni arra, hogy már időtlen idők óta benne vagyok, fuldoklok, haldoklok. Mi lehet rosszabb? A teljes megsemmisülés, vagy az örökön tartó haldoklás? Vért izzadok. Senki sincs már, kinek panaszkodhatnék. Senki nincs, kivel megoszthatnám a terhem. A világ képei összemosódnak vérmes szemeim előtt. Az emberek is belefolynak a hazug festménybe. Félelmeimmel együtt az ellenségeim, azok képei is szétoszlanak szerre. Kezdetét veszi a végső magány: nincs feleség, nincs férj, nincs gyermek, nincs barát, nincs kolléga, nincs szomszéd, de még csak ellenség sincsen, ki megkritizálhatna, kérdőre, felelősségre vonhatna… Egyetlen lélek sincs már az égadta világon, aki bármilyen reakcióval illethetné az állapotomat. Láthatatlanná váltam. Egy hosszú pillanat a teljes semmiben, a poklok poklában, az időtlen sötétben, a semmi és a senki teljességében, a megsemmisülés végtelen üregében. Nincs már, ki zokogjon, nincs, ki bánkódjon, nincs ki panaszkodjon. Az sincs már, ki egy lehetne a mindenséggel. Csak a semmi, amely nincs, és mégis van, amely nem tud sem magáról, sem másról, amely mint a teljes világegyetemet magába foglaló, tudat nélküli petesejt létezik, a létről mit sem sejtve. Üres vagyok, meghatározatlan, meghatározhatatlan, határokat és korlátokat nem ismerő, létről mit sem sejtő létező, amelyben elfér az egész világ. Az a semmi vagyok, amely lehet bármikor bármi, amelyet az Örökkévaló kedvére formálhat, alakíthat, és alaktalaníthat. Egyé váltam vele. Ekképp már nem tudok mást tudni, csak a tökéletest. És cselekedni sem tudok mást, mint, ami ahhoz szükséges, hogy ellensúlyozza az ideiglenes káoszt. Én és az Atya egy vagyunk; aki engem lát, az Atyát látja. A szél vagyok, amely ott fú, ahol akar, melynek zúgását hallják, de nem tudják merről jő, és merre tart. Az erő, amely elveszi a többletet, és pótolja a hiányt, amely mindig egyensúlyba hozza a mérleget. A forma vagyok, amely bármikor készen áll meghalni, szükség esetén meg újraformálódni. Az élet vagyok, amely azáltal nyerte el örök-érvényűségét, hogy lemondott önmagáról. Az vagyok, aki vágyak nélkül veszi, és adja a szert, amely etet, ki létezhet akkor is, amikor senki más nem létezhet. Az vagyok, kit a szegénység nem fog akkor sem, amikor a legnagyobb kincsét is odaadja, mert minden tőle indul és minden hozzá tér vissza.