Hogyha az az élet, amit mi életnek nevezünk, miért tart a halál felé? Avagy miféle élet az, ami a halál irányába halad? Vajon helyesebb, vagy tisztességesebb lenne-e haldoklásnak nevezni azt, amit eddig életnek neveztünk? Mint látjuk, a haldoklásnak különböző formái vannak: a házasságnak nevezett ‘romantikus haldoklás’, a gazdagságnak nevezett ‘sikeres haldoklás’, a vallásnak nevezett spirituális haldoklás, a pozitív gondolkodásnak nevezett ‘vidám haldoklás’ stb.
Na de miért is tennénk ilyent? Mi értelme haldoklásnak nevezni azt, amit eddig életnek hittünk?
Egyrészt azért, mert az. Hisz a legelemibb logika szerint sem nevezhető életnek az, ami a halálba visz. Másrészt pedig azért, mert ha annak nevezzük földi létünket, ami, feltehetjük a kérdést: Akkor mi az élet, és hol van? Ha megtesszük, teljesen ‘véletlenül’ még az is megtörténhet, hogy ránk talál az élet, és mi megismerjük Őt, és élünk általa.
Na de mennyi az esélyünk arra, hogy megismerjük az életet, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy életnek nevezzük azt, ami valójában haldoklás?
Amennyiben hajlandók vagyunk belátni, hogy nem lehet élet az, ami a halál felé visz minket, esélyt adunk az életnek, hogy felfedje magát előttünk, és megismertesse magát velünk.
És ehhez nincs szükség másra, mint látásra. Annak meg- és belátására, hogy minden, amire korábban azt mondtuk, hogy élet, valójában a haldoklásunkat segítette.
Ha valaki nem a vallások börtönén belül ismerkedik a Bibliával, hanem úgy, hogy segítségül hívja annak Szerzőjét, könnyen megértheti, hogy amit mi életnek hittünk, Isten halálnak nevezi. Mégpedig első halálnak, amit a második halál követ azok számára, akik nem támadnak fel az első halálból. Az írások szerint az első halál az, amikor kijövünk az édenből, avagy elhagyjuk a gyermekkort. Az első halál után bekerülünk a társadalmi gépezetbe, ahol már nem Isten lelke irányít, hanem a törvények. Ezért a gépezet polgárait modern nyelvezettel biorobotoknak nevezzük. A második, és egyben a végleges halál akkor kezdődik, amikor a test meghal. Onnan már akkor sincs megtérés, ha addig az összes reinkarnációról szóló könyvet kiolvastuk.
Azonban Teremtőnk azt mondja, hogy az első halál után, amit nevezhetünk lelki halálnak, még van lehetőség a feltámadásra.
„Boldog és szent, a kinek része van az első feltámadásban: ezeken nincs hatalma a második halálnak;” Jel 20:6
Az első halálból való feltámadást az Úr Jézus újjászületésnek nevezi, ami akkor veheti kezdetét, amikor az ember meglátja azt, hogy amit eddig életnek nevezett, az valójában haldoklás volt. Romantikus, vagy sikeres, vagy spirituális vagy éppenséggel vidám haldoklás. Aki ezt nem látja meg, nincs ahogy feltámadjon az első halálból, a lelki halálból. Hogyan is támadhatna fel valaki a lelki halálból, ha azt életnek hiszi, és megtesz mindent annak érdekében, hogy elterelje figyelmét erről a tényről.
A jó hír az, hogy az Úristen mindenki számára felkínálja az első halálból való feltámadás, avagy az újjászületés lehetőségét, aki hajlandó belátni azt az egyszerű tényt, hogy nem lehet élet az, ami halálban végződik, és mostanig minden igyekezetével a halált szolgálta anélkül, hogy tudta volna, mit cselekszik. Ahogy mondja az írás, mindenki, aki segítségül hívja az Úr Jézus nevét, és az ő szavát megismeri, megmenekül.
A rossz hír pedig az, hogy noha az Úristen megad nekünk minden lehetőséget az első halálból, a lelki halálból való feltámadásra, senkire sem erőlteti rá. Senkit sem kényszerít be a tökéletességbe, a mennyek országába. Ez az egyszerű magyarázata annak, hogy nemcsak a menny létezik, hanem a pokol is.
Ezért a fordítottja is igaz annak, amit az Úr Jézus mond:
Aki nem keres, nem is talál. Aki nem kér, annak nem is adatik. És aki nem zörget, annak meg sem nyittatik. Boldogtalan az, aki nem éhezi, és nem szomjazza az igazságot, mert meg sem látja azt, és szabaddá sem válhat Általa.
Ezt mondja az Úr Jézus:
„Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.”
„Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem.”