Az első alkalom, amikor embert akartam ölni
Mielőtt elmondom, hogy emlékezetem szerint melyik volt az első alkalom, amikor embert akartam ölni, beszélnék kicsit a legutóbbi alkalomról.
Az utolsó barátnőm, amikor úgy döntött, hogy egy másik ágyban fekszik le, mint amelyikből felkelt, én megpróbáltam teljesen lazán, és higgadtan kezelni a dolgot. Hisz agyban már milliószor elengedtem mindent, és én voltam a világ legszabadabb, leglazább és legmegvilágosultabb kaszanovája, aki kívülről vágta, hogy a kulcs az elengedés. Azonban a gyakorlatban, avagy belülről nem épp úgy működött a dolog, mint ahogy azt kívülről gondoltam. Ugyanis az egyedüllét csendjében olyan dolgok kerültek elő a szőnyeg alól, és a szívem mélyéről, amelyekről nem is gondoltam, hogy léteznek. Főképp, miután váltottam néhány szót azzal az emberrel, aki hozzám hasonlóan úgy gondolkodott, hogy a szerelemnek semmi sem szabhat határt. Sem a törvény, sem a felebarátunk iránti tiszteletet, sem Isten, sem ember, sem a lelkiismeret. Ha abban a rövidke telefonbeszélgetésben az alázatnak a legparányibb jelét tapasztaltam volna, talán azt mondtam volna, hogy engedem, hadd menjen. Éljenek boldogan, amíg az emberi szeretet gyümölcse, a halál el nem választja őket. De nem volt ott semmi ahhoz hasonló, csak a tesztoszteron túláradásból származó büszkeség és gőg. Tökéletes tükörképe mindannak, ami és aki valójában voltam én magam is szívem legmélyén a kedves, segítőkész, barátságos marcipánmáz mögött.
Nem nagyon volt kedvem sokáig rágódni a dolgokon. Egyben próbáltam volna lenyelni a gombócot, hogy minél hamarabb legyek túl rajta, de nem ment. Sőt, olyan gondolatok kezdtek megjelenni a fejemben, amilyeneket korábban csak a televízió képernyőjén láttam. És ekkor nagyon megijedtem. Minél több időt töltöttem egyedül a saját sebeimet nyalogatva, annál többször lejátszódott a fejemben az a kép, ahogyan lemegyek a pincébe, kerítek egy szeges lécet, amivel addig ütöm a srácot, amíg mozog, amíg ki nem leheli a lelkét. Higgyétek el, hogy amikor az ilyen gondolatok elhatalmasodnak az ember szívén, a legkevésbé sem foglalkoztatja őt, hogy mi lesz a gyilkosság következménye. Jelzem, hogy ekkor már egy jó ideje olvastam a Bibliát, imádkoztam, és vágytam arra, hogy valamikképp visszaadjam Teremtőm kezébe az életem felett az irányítást, mert az én irányításom alatt mindig csaj lejtőre mentünk.
Ha még így is ilyen gondolatok és indulatok környékezték meg a fejemet, bele sem merek gondolni abba, hogy mi lett volna, ha ebbe a ponyvaregénybe illő történetbe Isten oltalmazó kegyelme nélkül csöppentem volna bele.
Amikor szembesültem a bennem lévő vérszomjas fenevaddal, tudtam, hogy ha az netán elszabadul, akkor nekem, és az érintett személyeknek végleg befellegzett. Heteken, hónapokon keresztül naponta térden állva, sírva imádkoztam az Úristenhez, hogy szabadítson meg ettől a gyilkos indulattól, nehogy kárt tegyek magamban, vagy valaki másban.
Természetesen, amikor én voltam a bűn főszereplője, és más volt az elszenvedője, csak egy kis semmiségnek, egy ártalmatlan botlásnak tűnt a paráznaság. Azonban, amikor más volt a főszereplője, és én lettem az elszenvedője, nem kellett Amerikai filmeket nézzek, hogy megtudjam, mi a fenevad, és hol rejtőzködik ő.
Korábban én is azt hittem, hogy voltak közöttünk kisebb bajok, amiket közös erővel sikerült megoldani. Azonban meg kellett értenem, hogy amit az ember megoldásnak hisz, az valójában nem más, mint a bajok gyűjtögetése és halmozása, mígnem lesz belőlük egy hatalmas tragédiára való.
Minden emberi megoldás, a születésnapi ajándékoktól kezdve a békülőszexig, azt a célt szolgálja, hogy egy, Isten segítségével teljesen felszámolható, bűn idővel gyilkossághoz, vagy öngyilkossághoz vezessen. Meggyőződésem, hogy rengeteg gyilkosságnak és öngyilkosságnak a paráznaság és a házasságtörés volt az oka, amely csak azért nem vált nyilvánvalóvá, mert Istent a szívünkből és a lelkiismeretünkből áthelyeztük egy kő épületbe, egy tömegmozgalomba, ahonnét kicsi az esélye annak, hogy bármilyen módon is beleszóljon az életünkbe.
Ez volt az egyik legerőteljesebb találkozás és összecsapás a bennem élő gyilkossal, vérengző fenevaddal. Hála van a szívemben, hogy az Úristen nem hagyott magamra ebben a harcban. Teljesen meg volt alázva az ÉN, a lator, az öntörvényű diktátor, hisz nemcsak abban lett megakadályozva, hogy a gyilkoljon, hanem még imádkoznia is kellett azokért, akik lerombolták az ő képzeletbeli birodalmát, édenét. Térden állva imádkoztam egyfelől azért, hogy az Úristen megszabadítson a gyilkos indulattól, másfelől pedig azért az emberért, aki az elkövetett bűn által tükröt tartott nekem. Abban az időben minden nap imádkoztam érte, hogy a lelkem szabaddá váljon a vádlástól, a haragtól, a gyűlölettől. Azonban teljes szabadulást csak évek múlva kaptam, amikor is az Úristen egy álomban elém hozta őket, és olyan szeretetet éreztem irántuk, amilyent az olyan személyek iránt érzünk, akik sosem ártottak, mindig csak jót adtak nekünk. Azt hiszem, ez az, amire Jézus azt mondja, embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.
Mint tudjátok, nincs vallásom. A fentiek alapján bárki megértheti, hogy a Biblia szavaiban nem egy vallásnak való megfelelési kényszer miatthiszek, hanem azért, mert a legtöbb dolgot, ami meg van írva, a saját bőrömön megtapasztalhattam. Bennem játszódott, és folyamatosan játszódik a Biblia. A Teremtés könyvétől a Jelenések könyvéig, az apokalipszisig.
Azt mondja Isten, hogy aki gyűlöli az ő embertársát, már gyilkosságot követett el az ő szívében. Tanúsíthatom, hogy ez így van. A gyilkosságot a szívemben én már sokszor elkövette, de az Úristen nem engedte meg, hogy a gyakorlatban is kivitelezzem. És ezáltal megőrizhettem a szabadságomat, amelyet az Ő kegyelme által arra fordíthattam, hogy megismerjem az igazságot, és beszélhessek arról embertársaimnak, akik hozzám hasonlóan gyilkosokká váltak az ő szívükben.
Amiről most fogok beszámolni, legfőképp azoknak szól, akik azt gondolják, hogy a gyilkosság csak felnőttkorban lehetséges. Ma hajnalban az Úristen előhozott egy másik gyilkosságot is, amit a szívemben elkövettem. Talán tíz éves sem voltam még, amikor ez történt. A nálamnál két évvel fiatalabb iker húgaim békésen aludtak az ágyon. Arra már nem emlékszem, hogy mi volt a motivációm, mert noha korábban is voltak civakodásaink, akkor épp nem volt semmi különösebb ürügy, amiért ezt kellett volna tennem. Lehet, hogy épp a kíváncsiság hajtott. Megfogtam egy összetűrt pokrócot, és a fejükre raktam. Kíváncsi voltam, hogy felébrednek-e, amikor érzik, hogy kevés a levegő, de olyan mélyen aludtak, hogy meg se tablettázták, hogy elzártam előlük a friss levegőt. Egy kis idő múlva levettem a pokrócot a fejükről. Talán arra gondoltam, hogy megfullasztottam őket. Meglepődve vettem tudomásul, hogy élnek, alusznak, mint a bunda. Visszagondolva erre az esetre, még most is ledöbbenek, hogy miként fordulhatott meg egy tíz éven aluli gyermek fejében, hogy ilyent tegyen. A televízió képernyője akkora már nem volt ismeretlen számomra. És emlékszem, hogy akkoriban egy fekete-fehér televízió és egy videómagnó előtt gyűltek össze az emberek ‘imádni a fenevadat’. És a képernyőkről jött az instrukció arra vonatkozóan, hogy miként lehet megsemmisíteni az ‘ellenséget’. Na de még az sem biztos, hogy a televízió képernyőjéről szereztem az ötletet, amellyel az alvó húgaimon kísérleteztem. Hisz már óvódás koromban is voltak bunyók az óvódástársakkal. Az ikrekkel úgyszintén. És akkoriban reggeltől estig nézhettük a televíziót, mert nem volt közvetítés.
Teremtőnk szava szerint, aki gyűlöli embertársát, gyilkosságot követ el az ő szívében. Ugyanis abban a momentumban, amikor gyűl-öl, már gyilkos indulat jelent meg benne, ami csak az idő és a tér korlátai, és Isten kegyelme miatt nem juthatott érvényre.
Bele sem merek gondolni, hogy ettől az eseménytől kezdve egészen mostanig hányszor keveredtem volna gyilkosságba, ha a fejemben megjelent gondolat és szándék azonnal megvalósulhatott volna. Meggyőződésem, hogy ebben az esetben is a Magasságos Isten oltalma volt az, ami megóvott attól, hogy a húgaimat akár neheztelésből, akár kíváncsiságból kivégezzem.
Sokszor történik olyan, hogy egy kis dulakodás következtében az egyik személy beüti a fejét valamibe, és elveszíti az életét. Tehát az, hogy akikkel én eddig életem során balhéztam, a húgaimat beleértve, nem vesztették el az életüket, nem annak volt köszönhető, hogy én óvatosan pofozkodtam, nehogy komolyabb sérülés érje az ellenfelet, hanem annak, hogy az Úristen nem engedte meg, hogy az az indulat, ami a dulakodást szülte, elérje célját.
Már az is pokoli kínokat jelentene számomra, ha hirtelen vissza kellene emlékeznem az összes olyan alkalomra, amikor szóval vagy cselekedettel ártottam embertársaimnak. Gondoljunk bele abba, hogy még egyetlen lopás vagy hazugság is, milyen kínnal jár, amikor kiderül, és szembesülnünk kell a bűnnel. Mekkora kínnal járhat az, amikor az embernek egyszerre kell szembesülnie minden bűnével. Márpedig a halál után ez fog történni, ugyanis a test halálával hirtelen megszűnik az idő, de az élet nem ér véget. És ott már minden egyszerre történik, az összes bűnünkkel való szembesülést beleértve.
Meggyőződésem, hogy a fentiek alapján bárki megértheti, hogy miért nem értem be egy vallással, a meditációval, a spirituális könyvekkel és gyakorlatokkal, és miért volt hatalmas szükségem arra, hogy megismerjem az igazságot, és feloldozást kapjak minden bűnömből az Úr Jézus kegyelme által. Lehet, te, aki e sorokat olvasod, nem követted el a fent említett bűnöket, és teljes békességben van a lelked. De én megláthattam, hogy az Ártatlan épp az olyan gyilkosok által lett kigúnyolva, megkínozva, és megfeszítve, mint én, akik tudatosan vagy tudtukon kívül már gyermekkorukban is gyilkoltak volna, ha valami meg nem akadályozza.
Azt hiszem, végtelen sok magyarázatot lehetne felhozni arra vonatkozóan, hogy miért tesz ilyent egy gyermek, de meggyőződésem, hogy az emberi magyarázatok és spekulációk nem tudnak igazi megoldást adni a gyermekkori és felnőttkori agresszió és gyilkossági hajlam problémájára. Ezért sokkal célravezetőbb Teremtőnket tudakolni erről a kérdésről, aki azt mondja, hogy gonosz az emberi szív már ifjúságától fogva. Ugyanis nem kell sok évnek eltelnie, hogy a szülőket és a felnőtti társadalmat uraló szellemiség áttevődjön a gyermekekre, és beépüljön az ő identitásukba.
Meggyőződésem, hogy egyetlen olyan, felnőttek által igazgatott, közoktatási intézmény sincsen, amelynek az lenne a legfőbb célja, hogy megőrizze a gyermekek istenadta ártatlanságát. Ha lenne 10 teljesen ártatlan gyermek egy csoportban, akiknek még sosem fordult meg a fejükben, hogy ártsanak, azonnal megváltozna a helyzet, amikor egy ártatlanságától megfosztott óvó néni vagy óvó bácsi belépne a csoportba, és elkezdené a maga, tudományos módján óvni és igazgatni a gyermekeket.
Teljesen fölösleges azután kutakodni, hogy ki a hibás a gyermek agressziójáért, gyilkos hajlamaiért, mert ha megtalálnánk egy személyt, akitől feltételezhetően a gyermek agressziója ered, és bitófára küldenénk, azzal sem olthatnánk ki a gyermekben felgyülemlett agresszivitást. Mellesleg ő is ártatlan gyermek volt valamikor, aki áldozatául esett az őt ‘óvó’ és igazgató felnőttek jóságának.
Tehát sokkal egyszerűbb és célszerűbb az egyes személyek helyett az embert, az Istennek hátat fordító Ádámot ‘hibáztatni’ a történtekért, és megvizsgálni, hogy miben áll az ő vétke, amely az élet ellenségévé tette őt.
„… az Isten teremtette az embert igaznak; ők pedig kerestek sok kigondolást.” (agyalás, okoskodás, tudás fája) Préd 7:29
„Az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva;” 1Moz 8:21
„Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt?” Jer 17:9
Ezért mondja Ezékiel próféta által, hogy Isten új szívet és új lelket ad azokba az emberekbe, akik meg- és belátják bűneiket, és hozzá fordulnak gyógyulásért, bűneik bocsánatáért.
„És adok nékik egy szívet, és új lelket adok belétek, és eltávolítom a kőszívet az ő testökből, és adok nékik hússzívet;” Ez 11:19
Azonban ahhoz, hogy ez megtörténjen, fontos az embernek látást kérnie és kapnia arra vonatkozóan, hogy mi van az ő szívében. Annál is inkább, hogy a látás előbb-utóbb mindenképp megadatik. Viszont nem mindegy, hogy a test halála előtt, vagy a test halála után fog ez megtörténni.
Aki csak a test halála után fogja meglátni, mit rakott rá az ő lelkére, az örökre a rakománnyal marad. Ezt nevezi az írás pokolnak, kárhozatnak. Aki pedig a test halála előtt vállalja a szembesülést és saját bűnei miatt a bánatot, attól Isten elveszi a bűnök terhét, és szabaddá teszi az ő lelkét.
A bűnök ismerete és a bűntudat nélkül teljesen hiábavaló és értelmetlen Istenről és az igazságról beszélni. Senki sem értheti meg a megváltás lényegét, és szabaddá sem válhat, aki nem szembesül a benne lévő bűnökkel.
Mert szembesülés nélkül nincs bűntudat, bűntudat nélkül nincs bűnbánat, bűnbánat nélkül nincs megbocsátás. Megbocsátás nélkül pedig nincs szabadulás, nincs gyógyulás, nincs a lelki halálból való feltámadás.
Ezért mondja az Úr Jézus, akinek nevét és szavait szégyelli a modern ember, hogy
„Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek (bűneitek súlya alatt), és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.”
A menny és a pokol nemcsak az írásban, hanem a valóságban is létezik. A menny azért, mert Isten valóban szeret, és valóban testté lett értünk Jézus Krisztusban, hogy megmutassa számunkra az életre vezető utat. A pokol pedig azért, mert noha a bűnökkel való szembesülés, és a bűnökből való megtisztulás ajándékát teljesen ingyen felkínálja, nem kényszeríti rá senkire. Ezért mondja az Úr Jézus, hogy kérjetek, és adatik néktek; keressetek, és találtok; zörgessetek, és megnyittatik néktek; mert aki kér, mind kap; aki keres, az talál, és a zörgetőnek megnyittatik. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert meglátják azt, és az igazság szabadokká teszi őket.