Megfigyelhető, hogy a metaverzumban, azaz a holtak világában a közös ellenségképzet hozza össze az embereket egymással. Tehát ahhoz, hogy mi ketten barátok legyünk, szükségünk van néhány közös ellenségre, akik ellen szövetkezhetünk egymással.
A külső ellenség lehet a szomszédváros focicsapata, lehet egy betegség, lehet egy közös anyós, lehet a COVID, lehetnek az oltásellenesek, az oltáspártiak, a fideszesek, a zsidók, a komcsik. Lehet bárkii, és bármi. A halmaz végtelen. A lényeg az, hogy mindkettőnk ellensége legyen.
De mi történik, ha valamelyikünk rájön arra, hogy nincs neki külső ellensége? Miről fog szólni a barátság, egy találkozás, egy beszélgetés? Bizony fennáll annak veszélye, hogy semmiről, és megszűnik.
Az ellenséget gyűlöli az ember. Jézus pedig azt mondja, hogy szeressük az ellenségeinket. Sőt, ha valaki gyűlöli embertársát, az már gyilkosságot követ el az ő szívében (aki megértheti, értse meg, mit jelent ez). Következésképp a legtöbb földi barátság és szövetség a gyilkosságra épül, és még véletlenül sem az élet közös élvezetére.
A zsidók kétezer évvel ezelőtt Barabással szimpatizáltak, aki gyilkolt, és nem Jézussal, aki életeket mentett. Vajon miért? Azért, mert ők is gyilkosok voltak az ő szívükben. És szükségük volt a külső ellenségre, aki ellen harcolni lehetett, és aki elrejthette a szemeik elől a szívükben élő ellenséget, amely megfosztotta őket az életük idejétől, erejétől. És elrabolta a lelküket. Tehát valakinek minél több a külső ellensége, annál több a hazug barátja, és annál kisebb az esélye arra, hogy valaha meghallja azt az igazságot, amely szabaddá teheti őt.
Boldogok azok a fülek, amelyek meghallhatják e szavakat, és boldog az a szív, amely megértheti azok üzenetét…