Filmek / Írások

Isten közelsége és az Apokalipszis

Megtettél egy lépést, és Ő válaszolt. Ő is közeleg feléd, de csak óvatosan, hogy ijedtedben meg ne fordulj, vissza ne szaladj a világba. Elfog egy tompa érzés. Mély, de szent nyugtalanság. Fájdalmasan unalmassá válik minden, ami korábban izgalmas volt, és édeskés zajjal kecsegtetett. Megpillantottad Őt a távolban, és az örömödről tudod, hogy valódi, de még nem a tiéd. Vágysz , de még messze van. A lelked legmélyén tudod, hogy az Ő távolsága ezerszer valóságosabb, mint a dolgok közelsége, amelyek eddig körülvettek, fojtogattak, gyötörtek. Önkéntelenül hátra fordul a tekinteted, és megkérded. „Hogyan tudtam örülni ennek? Mikképpen válhatott tudományommá, szenvedélyemmé és vallásommá a hiábavalóság és a romlás ünneplése?” Elfog a langymeleg undor. Megvetést érzel és szánalmat, hogy milyen nagy zajjal, díszlettel és ceremóniával jár a haldoklás. A rothadás nedves bűze meglegyint hátulról, és kiráz a hideg. A csontvelődig hatol a mély borzongás. „Istenem, mily nagy vétek, amikor azt kiáltozza a szem, hogy lát, és azt zengedezi a fül, hogy hall, de nem ismeri egyik sem az igaz dicsőséget.
A szent Ige megelevenedik a haldokló agytekervényeidben. És egyszerre meggyőződéseddé válik, hogy ha csak az a látás, amit eddig a szemeid kínáltak a számodra, inkább kivájod mindkettőt, mintsem arra kényszerülj, hogy tovább mérgezzen az ő világtalan világuk. Érzed, hogy ha csak az a hallás, amit eddig a füleid adtak, inkább forró ólmot öntesz mindkettőbe, csakhogy többé el ne hitessenek téged. És azt mondod, hogy ha az a szép, ahova a lábaid vihetnek, és amit a kezeid tehetnek, levágod azokat is, és az ebek elé veted, csak hogy többé ne vétkezz.
Hihetetlen, és egyben cáfolhatatlan. Ahhoz a szóhoz, hogy Isten, a lebénult elmédben mindig a jó társult. Ím, most itt van az eget-földet megrázó megütközés képében, amely romba dönti az eddigi világot, és a gyönyörben, amely abból fakad, hogy veszni látod a hazug hiábavalóságot. Az Ő valóságának szele épp csak megérinti a lelked, és érzed azt a gyönyört, amelytől az ötérzéki valóság megfosztott az eddigi életed során. Keservesen zokogsz, mert veszteségnek ítéled azokat az éveket, amelyek alatt a tapintás, a látás, a hallás, a szaglás, és a kéj elhitette veled, hogy nincs szükséged már az Isten -gyermeki örökségre, amelyet a szolgálat és az önfeláldozás Krisztusa kínál. Siratod az elvesztegetett időt, amely azt mantrázta a bedrogozott elmédbe, hogy nem vagy nyomorult, hiszen az érzékeid folyton kényeztetnek, szeretnek, ölelgetnek, csókolgatnak téged. Mély kín gyötör, mert meglátod a rút meztelenségedet.
És eközben megjelenik a tökéletesség finom illata, amely ezt súgja.
"Ne félj, mert megváltottalak; a neveden szólítottalak; örökre az enyém vagy."
A könnyed elveszti a keserűséget, és életet adó nedűvé válik minden egyes csepp, amely lefelé csorogva tisztára mossa a tekintetedet. És tudod, hogy ezért az új illatért odaadnád az egész eddigi életedet, mert általa újra gyermek, újra örökös lehetsz.

"egy Kiáltó Szó a Pusztában"

Ha tetszett, mutasd meg a barátaidnak is a videó alatti lehetőségeket használva.

Feliratkozás

Ha szeretnél értesítést kapni a legújabb bejegyzésekről,
írd be a pontos e-mail címed a lenti dobozba,
és kattints a „Feliratkozom!” szóra.

Egy kis türelmet kérünk!

Kérünk, ellenőrizd a postafiókodat
és a spam (levélszemét) könyvtárat.